Házasságkötési kacskaringó

Attól indult be ma reggel a fantáziám, hogy látom: esküvői lázban él a világ. Nemzetközi és hazai vonatkozásban is. Világszinten az univerzum negyedik leggazdagabb emberének, Jeff Bezosnak a velencei lagzija hozta lázba a lelkes ámulóbámulókat, hazai terepen meg a Hagi család kézfogója uralta a celebsajtót. Az én 53 évvel ezelőtti esküvőm viszont még az övékénél is legkülönlegesebb volt.

A mai nyájas olvasó, pláné ha fiatal,  erre most nyilván összerántja a szemöldökét, de higgyétek el, nem hazudok. Persze a bukaresti esküvőnek volt még egy olyan prózaibb, politikamentes oka is, hogy szegények voltunk, mint a templom egere, nemcsak mi, hanem kollegáink is, akik semmiképpen nem tudtak volna csőstől lerándulni szülővárosunkba, természetesen Marosvásárhelyre. Tehát maradt a fővárosi verzió. Első meglepetés: a bukaresti anyakönyvi hivatal morcos munkatársa megkérdezte: mi lesz a névcserével? Hogyhogy? Én csak arra saccoltam, hogy ezentúl Farkas Éva leszek. Hát nem muszáj, szólt a válasz. Lehetek Farkas, férjem lehet Máthé, lehetünk mindketten Farkas-Máthé, vagy maradunk Farkas és Máthé… Így maradtunk! Máig. Holtomiglan-holtodiglan, és immár azon túl is.

Következett a helyszín kiválasztása… Albérletben laktunk, egy kb. 14 négyzetméteres szobában, pici konyhával, fürdőszobával. (Bérleti díj: fél fizetés!)  Ne tudjátok meg, hogy mi volt ott, amikor a kézfogó után becsődült az egész magyar tévés szerkesztőség, anyukám, apukám, sógornőm, sógorom, plusz férjem néhány román ajkú mérnökkollegája. (Plusz egy rakás kiirthatatlan konyhabogár!) Nem is értem, hogy éltük túl. De nem is ez a lényeg, hanem hát vásárhelyi négy rokonommal este pazar vacsorát akartunk csapni, de hát hol? Megadtuk a módját, az egyik legfényesebb vendéglőben érdeklődtünk, helyet akartunk foglalni 1972. április 29-re, szombatra… Nem mellékes a dátum, mindjárt kiderül, hogy miért… A főnök a noteszét nézegette, feje búbját vakargatta, majd kibökte: nem ajánlom a dátumot! Mert pontosan azon a napon Bukarestben magyar-román focimeccs lesz, és utána mindig elszabadul a pokol… Ha rá hallgatunk, ezt igencsak figyelembe vesszük… Hát vettük, persze…  Így történt, hogy egy nappal hamarabb, pénteken, április 28-án rebegtük el a boldogító igent Bukarestben, egy kerületi anyakönyvvezető előtt. De még csak most jön a java…

Elmegyünk szépen a lakására, ahol drága neje, Emese lelkészasszony majd megfőzi a finom kávét, és közben lezajlik a ceremónia. Azaz előbb megkereszteli Ketteskét, mert ugye ő csak három hónapos, és nem bírná a hosszas várakozást, aztán megkereszteli a csaknem hét éves Egyeskét, hadd szabaduljon ő is a nyomás alól, majd amikor szépen négyesben maradunk Emese asszonnyal meg drága párommal, akkor nyugodtan, komótosan minket is összeesket, és megbeszéljük a megbeszélnivalókat. Tehát ekkor már 1979-et írtunk. Történt mindez úgy, hogy én katolikus vallású vagyok, a férjem református volt, a fiúk pedig reformátusok lettek természetesen. Így esett, hogy karácsony küszöbén rendkívül bensőségesen, sokáig beszélgettünk a Csiha házaspárral. Akkor láttuk egymást életünkben először. Egy év múlva, 1980 karácsonyának előestéjén díszes üdvözlő lapot kapunk a református egyháztól, mely által sok boldogságot kívántak házasságkötésünk egy éves évfordulója alkalmából.

Eddig szól a történet, ha a ti házasságkötésetek kalandosabb volt, osszátok meg velem is.