.:: Vásárhely.ma ::.

Házasságkötési kacskaringó

Imádok történeteket mesélni! Mivel tök egyedül élek, hát el kell viselned engem, kedves olvasó! Cicatársam sok mindenre alkalmas, de diskurzusra nemigen. Természetesen mindig kéznél van a ,,delete” gomb, s ha unod a szövegem, kattints, és lépj tovább. Ma megint rám jött a mesélhetnék, hát íme…

Attól indult be ma reggel a fantáziám, hogy látom: esküvői lázban él a világ. Nemzetközi és hazai vonatkozásban is. Világszinten az univerzum negyedik leggazdagabb emberének, Jeff Bezosnak a velencei lagzija hozta lázba a lelkes ámulóbámulókat, hazai terepen meg a Hagi család kézfogója uralta a celebsajtót. Az én 53 évvel ezelőtti esküvőm viszont még az övékénél is legkülönlegesebb volt.

Az élet kiszámíthatatlan sodrása éppen a román fővárosba repített a kolozsvári egyetemi évek után, ahol a Román Televízió díszes üvegpalotájában ismerkedtem a tévés szakma csínjával, bínjával, egyszerűbben fogalmazva idétlenül csetlettem-botlottam a pályakezdés sötét bugyraiban. Aztán rám jött a férjhezmenés. Volt osztálytársam, Farkas Géza is éppen Bukarestben próbálta beindítani mérnöki pályafutását, hát kézenfekvő volt, hogy mi két kis magyar legó a nagy bukaresti rengetegben összefogtunk, hogy együtt viseljük el a hőséget, a hajléktalanságot, a magunkra maradottságot. Erről még lenne mit mesélni, de majd máskor. Tény, hogy drága dörzsölt, okos, diplomatikus tévés főnököm, Bodor Pál felvilágosított, hogy kezdő tévésként igen ferde szemmel nézne rám az intézmény vezetősége, ha én abban a szigorodó, kommunista érában templomban esküdnék örök hűséget leendő páromnak.

 

A mai nyájas olvasó, pláné ha fiatal,  erre most nyilván összerántja a szemöldökét, de higgyétek el, nem hazudok. Persze a bukaresti esküvőnek volt még egy olyan prózaibb, politikamentes oka is, hogy szegények voltunk, mint a templom egere, nemcsak mi, hanem kollegáink is, akik semmiképpen nem tudtak volna csőstől lerándulni szülővárosunkba, természetesen Marosvásárhelyre. Tehát maradt a fővárosi verzió. Első meglepetés: a bukaresti anyakönyvi hivatal morcos munkatársa megkérdezte: mi lesz a névcserével? Hogyhogy? Én csak arra saccoltam, hogy ezentúl Farkas Éva leszek. Hát nem muszáj, szólt a válasz. Lehetek Farkas, férjem lehet Máthé, lehetünk mindketten Farkas-Máthé, vagy maradunk Farkas és Máthé… Így maradtunk! Máig. Holtomiglan-holtodiglan, és immár azon túl is.

Következett a helyszín kiválasztása… Albérletben laktunk, egy kb. 14 négyzetméteres szobában, pici konyhával, fürdőszobával. (Bérleti díj: fél fizetés!)  Ne tudjátok meg, hogy mi volt ott, amikor a kézfogó után becsődült az egész magyar tévés szerkesztőség, anyukám, apukám, sógornőm, sógorom, plusz férjem néhány román ajkú mérnökkollegája. (Plusz egy rakás kiirthatatlan konyhabogár!) Nem is értem, hogy éltük túl. De nem is ez a lényeg, hanem hát vásárhelyi négy rokonommal este pazar vacsorát akartunk csapni, de hát hol? Megadtuk a módját, az egyik legfényesebb vendéglőben érdeklődtünk, helyet akartunk foglalni 1972. április 29-re, szombatra… Nem mellékes a dátum, mindjárt kiderül, hogy miért… A főnök a noteszét nézegette, feje búbját vakargatta, majd kibökte: nem ajánlom a dátumot! Mert pontosan azon a napon Bukarestben magyar-román focimeccs lesz, és utána mindig elszabadul a pokol… Ha rá hallgatunk, ezt igencsak figyelembe vesszük… Hát vettük, persze…  Így történt, hogy egy nappal hamarabb, pénteken, április 28-án rebegtük el a boldogító igent Bukarestben, egy kerületi anyakönyvvezető előtt. De még csak most jön a java…

Csiha Kálmán és Csiha Emese
Megszületett két fiunk, Egyeske és Ketteske… Sokszor végiggondoltuk: mindenképpen meg kell adni nekik a választás szabadságát. Meg kell keresztelni őket, hogy majd eldönthessék maguk, milyen viszonyt alakítanak ki a hittel, vallással, egyházzal. De hogyan? Hiszen minket nem adott össze egyházi személy. Amikor Ketteske három hónapos volt, mint minden esztendőben karácsonyra haza, Vásárhelyre utaztunk családegyesítés céljából. A szülői lakáshoz közel levő, Gecse utcai Kistemplom lelkésze annakidején a sokunk által tisztelt Csiha Kálmán volt. Nála jelentkeztünk dilemmánkkal. A lehető legkedvesebben, nyitott szívvel és lélekkel fogadott, és elmagyarázta, hogy fogjuk átvágni a gordiuszi csomót.

 

Elmegyünk szépen a lakására, ahol drága neje, Emese lelkészasszony majd megfőzi a finom kávét, és közben lezajlik a ceremónia. Azaz előbb megkereszteli Ketteskét, mert ugye ő csak három hónapos, és nem bírná a hosszas várakozást, aztán megkereszteli a csaknem hét éves Egyeskét, hadd szabaduljon ő is a nyomás alól, majd amikor szépen négyesben maradunk Emese asszonnyal meg drága párommal, akkor nyugodtan, komótosan minket is összeesket, és megbeszéljük a megbeszélnivalókat. Tehát ekkor már 1979-et írtunk. Történt mindez úgy, hogy én katolikus vallású vagyok, a férjem református volt, a fiúk pedig reformátusok lettek természetesen. Így esett, hogy karácsony küszöbén rendkívül bensőségesen, sokáig beszélgettünk a Csiha házaspárral. Akkor láttuk egymást életünkben először. Egy év múlva, 1980 karácsonyának előestéjén díszes üdvözlő lapot kapunk a református egyháztól, mely által sok boldogságot kívántak házasságkötésünk egy éves évfordulója alkalmából.

Eddig szól a történet, ha a ti házasságkötésetek kalandosabb volt, osszátok meg velem is.

Máthé Éva

Kövess minket a
Facebookon!

Követem!

91

Kit tart felelősnek a parajdi bányakatasztrófáért?