A főváros nélküli autonóm régió

Megdöbbentő, hogy a valamivel több, mint tíz éve zajló autonómiaharc mára jócskán a kifulladás jeleit mutatja. A kezdeti szépszámú tömegrendezvényt lassan, de biztosan a fokozódó elszivárgás és létszámbeli megcsappanás jellemezte az évek során, míg el  nem megérkeztünk ide…

A székelység fővárosa, a hajdani Székelyvásárhely lánykori nevével szakítva gyakorlatilag megtűri a területén zajló „székelykedést”, de nem kíván részt venni abban. Az járókelők az utcán kedélyes kíváncsisággal kérdezik a sokszor három órát ide buszozó háromszéki megemlékezőt, hogy mi is történik itt?. A válasz pedig egy sokat sejtető legyintésben kimerül. Jöttünk segíteni nektek, csak ti nem értek rá kijönni otthonaitokból.

Évről évre a szervezési előkészületek közepette felmerül a kérdés, hogy tulajdonképpen miért is megyünk Vásárhelyre megemlékezni? Az még rendjén van, hogy itt van a vesztőhelyre emlékeztető obeliszk, de a március 15-ét meg lehet ünnepelni Csernátonban vagy Madarason épp úgy, mint a Pilvaxban.
Meddig akarja még „megmenteni” a Székelyföld S̶z̶é̶k̶e̶l̶y̶vásárhelyt?
A várost, amelynek polgármestere nem kíváncsi a székelyekre, legfeljebb a választási évben.
A várost, amelynek lakói értetlenkedve nézik a vonulást, amely ha valaha eredménnyel járna, a háromnegyedmilliós Székelyföld fővárosa lenne a legnagyobb nyertese. Ellenben, ha elbukik az autonómiaharc, úgy nagy valószínűséggel Kolozsvár vagy Nagyszeben, netán Gyulafehérvár szatelitvárosaként tapsikolhatunk majd, ha „kiharcolják a mieink”, hogy nálunk is lehesen majd jogosítványt készíteni vagy gépkocsivezetői jogosítványt cserélni, nem csak a majdani régióközpontban.
A várost, amelynek kormánymegbízottját könnybe lábadt szemekkel várta a sajtó hűséges oldala, hogy primus inter pares, habemus magyar prefektus! Csak éppen nem ért rá az egyetlen magyar tömegrendezvénynek a neki címzett dokumentumát átvenni.

Lesújtó ezt vásárhelyiként megélni, és el tudom képzelni, hogy mennyivel elszomorítóbb lehet ezt azoknak látni, akik évről évre megtisztelnek bennünket azzal, hogy órák hosszat utaznak ide értünk, hogy mi a tömbházablakból, bezárkózva értetlenül bámuljunk a felvonuló tömegre.

Jó lenne magunkhoz térni, kedves vásárhelyiek! A lángot kialudni hagyni könnyű, ám nem vagyok meggyőződve arról, hogy a tudás birtokában vagyunk, hogy miként lehetne a tüzet újracsiholni.

Mi maradunk. Jövőre is tüntetünk, emlékezünk, meg talán azután is. A kérdés csak az, hogy hol.

Brassai Hunor
Közösségszervező, kommunikációs szakember