Bölöni Domokos(Menedzserszörfing)
Tényleg na, mit kellene csinálnom, kérdezi a hölgy, és kacéran méregeti Dömét. Vigyorog, mint egy joghézag, gondolja gonoszul a kérdezett.
Joghézagos fogú.
Hát, asszonyom, nem is tudom. Csak úgy, minden előzmény nélkül, egyik napról a másikra: író szeretne lenni?…
Vagy költő, vág közbe a hölgy. Már jó öt perce ott áll a tanári katedrára emlékeztető szerkesztői asztal mellett, bizonyára úgy gondolja, ülve nem előnyös társalogni.
Döme pedig nem mer felállni, mert akkor fölébe magasodik, és ki tudja, még szexuális zaklatásnak veszi a kedves érdeklődő…
Így kétségkívül a lédi van előnyben.
Mondja, sok a magyar író?
Hát, húzza el a száját Döme. Ennyi olvasónak biztosan.
Mert az olvasókról vannak statisztikák, folytatja a látogató, de az írókról? Hány magyar író él ezen a földön?
Úgy tetszik érteni, hogy összmagyar?
Úgy is.
Hát kérem, a Magyar Írószövetségnek legalább másfél ezer tagja van, mondja Döme.
Nem állhatja meg büszkülés nélkül.
Három éve, mikor fölvettek, én kaptam az 1000. számú tagsági könyvet.
Ja, akkor nem akarok feltétlenül tag lenni. De hogy lehetek mégis író?
Hát talán tessék írni.
Írni? Mit.
Hát mit tudom én, karcolatot, novellát, kisregényt, regényt, regényfolyamot.
Dénielsztíl lehet?
Lehet, de az már meg van írva.
Sztívenking?
Hát az is.
Talán egy magyar Heliporter?
Na, azt talán. Azt még Nyiszinyuma Kurkuma sem próbálta.
Ki az a Nyiszi…
Az egy nagy név, asszonyom…
Nem vagyok a maga asszonya.
Bocsánat…
Oké. Ja. Maga jártas. És ha költő akarnék lenni? Az egyszerűbb?
Az persze. A vershez nem kell szorgalom plusz tehetség; tetszik tudni, ahhoz elég csak a puszta tehetség.
Utálom a pusztaságot. Na és mennyi idő alatt lehetek híres?
Hamar, nagyon hamar.
Ha írok egy verset, leközlik?
Attól függ, milyen a vers.
Hát milyen legyen a vers? Hölgyen, ha tudnám, nem itt ülték, hanem minimó kalkuló a Látónál.
Nem vagyok a maga hölgye. Kikérem magamnak.
Elnézést…
Hallottam, hogy van mindenféle pályázat, amin nyerni lehet.
Döme kinyitja az írószövetség tájékoztatóját.
Tetszik látni? Az IRKA Egyesület alkotói pályázatot hirdet, ad hetvenezer forintot, ha be tetszik nyújtani egy jó ajánlatot. Idézem: eredeti művek megírására, műfaji megkötöttség nélkül.
Ebből csak azt értem, hogy nem kötnek meg, villan a joghézag.
Tetszik írni szakmai önéletrajzot, szinopszist vagy témavázlatot is, és abban már fel tetszik tüntetni, hogy vers lesz vagy regény.
Ühüm, bólint a hölgy. Nem írna maga nekem egy verset? Aztán legyint.
Persze, hiszen az imént mondta, hogy nem képes rá.
Sok a lehetőség, kérem. Például tessék megpályázni a Salvatore Quasimodo Emlékdíjat.
Az valaki szent volt?
Egy híres költő volt, kérem. Az első díjjal jár hárommillió olasz lírának megfelelő ösztöndíj is.
Vagy tessék írni olyasmit, ami a honvédelem szerepével foglalkozik, a katonai erényekkel, a Rákóczi-szabadságharccal, esetleg Deák Ferenccel, a haza bölcsével. Most elfelejtették odaírni, mit kap, aki nyer, de a tavaly is adtak pénzeket, mit szól hozzá.
Hát nem is tudom, sóhajtja a hölgy, és lassan leereszti popóját a fölkínált székre.
Hája tövén költ a ruca, gondolja Döme, aztán kijavítja a haja tövére… Látja, eredeti színe a szürke, nem a vörös. Hogy lehet valaki negyven és ötven között ilyen kanfjúz, gondol egyidőben Miss Méjblre és Karácsony Benőre.
Nézze, kedves…
Nem vagyok a maga kedvese, fakad ki a nő.
Bocsánat, rebegi Döme, és egy kicsit ujjong.
(Sikerült kihoznom a sodrából, mindjárt elmegy.)
