Együttérezni a családokkal

Karácsony előtt néhány nappal, valami melengető érzésről, szép emlékekről szerettem volna írni, nosztalgiázni, hogy milyen is volt a gyermekkori várakozás az ünnepre. De sajnos olyan tragédia történt tőlünk nem túl messze, ami minden nyugalmas, visszagondolós, nosztalgiázós témát felülírt. Egy fiatal elhalálozott, egy másik pedig az életéért küzd, vagyis küzdenek érte, hiszen mélyaltatásban tartják, hogy a fájdalmat elviselje, hogy az idegrendszere pihenjen.

Olvasom az újságcikkeket, nézem a tudósításokat, a Facebookon a kommenteket, arról, hogy ami Székelyudvarhelyen történt a Tamási Áron Gimnázium bentlakásában, az miért történhetett meg, kik a felelősek, miért nem előzték meg a tragédiát, stb. Úgy gondolom, a felelősöket elő kell venni, felelősségre kell vonni. De még előtte, azoknak, akiknek nem a nyomozás a feladatuk, de nem is mérnökök, építészek, tervezők, elsősorban a családokkal kellene együttérezniük. Azzal a családdal, aki éppen most veszítette el a legszebb korban lévő gyerekét. A fiút, akinek nemsokára ünnepelték volna a 18. születésnapját. Milyen nagy esemény a szülőnek is, az ünnepeltnek ez az évforduló! Milyen jó érzéssel készülődhetett erre mindenki. És akkor most jött egy olyan esemény, amire senki sem számított, ami senkinek meg sem fordult a fejében, hogy megtörténhet.

Együtt kell érezni annak a lánynak is a családjával, akiről még nem tudják az orvosok sem, hogy életben marad-e, és ha igen, mennyire sikerül egészséges, fizikailag és lelkileg is úgy élni, ahogy eddig, a baleset előtt. Az osztálytársak, a barátok, az ismerősök is megérdemlik az együttérzést, hiszen az ő életük sem folytatódhat úgy, mintha mi sem történt volna. Még akkor sem, ha megúszták egy zúzódással, töréssel, ijedséggel, vagy mert éppen nem tartózkodtak az épületben, vagy nem is laktak ott. De a közvetlen környezetükben történt az eset, ismerőseikkel, barátaikkal, osztály- és iskolatársukkal. A tanárokkal is együtt kell érezni, azokkal, akiknek a tanítványait érte a tragédia és azokkal is, akik nem tanították ezeket a gyerekeket, mégis nap mint nap találkoztak a bejáratnál, a folyosón, a tantermek előtt.

A szülő igyekszik, hogy boldog gyermekkort biztosítson a gyermekének, gondtalan életet, amiben a másnapi órákra való felkészülés a legfontosabb. A szülő, aki iskolában tudja a gyerekét, még ha más városban is, úgy érzi, biztonságban van ott, abban a városban, abban az iskolában, abban a bentlakásban. Rossz nem történhet vele. Még csak pár nap, hamarosan itt a vakáció, az ünnep és együtt a család. És akkor jön a hír, a döbbenet, a felismerés, hogy minden megváltozott, hogy nem úgy lesz, semmi sem úgy lesz, ahogy eltervezték, ahogy szerették volna! Akit nem érint az eset, az nehezen tudja elképzelni, milyen érzés lehet, ha hívja a gyereket telefonon és az nem válaszol. Ha másoktól értesül, hogy igen, az ő gyereke is ott volt, lezuhant, rádőlt a fal, beszorult, kimentik, kiemelik, újjáélesztik, kórházba viszik…. Akit nem érint, az is próbálja beleképzelni magát, átélni, átérezni a történteket!

Az életnek ezentúl lesz egy az előtt és egy az után része. Mindenki számára. Legyen ereje mindenkinek azt a részt is túléni, ami most következik!