Élj, nevess, posztolj!

Hétfő reggel a kávé mellett ülve látod, hogy a barátaid épp a tengerben lebegnek Görögországban, fesztiválon tombolnak hajnalok hajnalán, Bécsben isszák a túlárazott lattejukat. A tojásrántottát falva pedig már azért szorongsz, hogy miért maradtál le ismét mindenről.

Egy dolgot fontos kihangsúlyozni: nem maradtál le. Nem maradtál ki. Így néz ki a FOMO a hétköznapi életben, teljes nevén Fear Of Missing Out, magyarra fordítva, a kimaradástól való félelem. Ez egy társadalmi jelenség, ami egy mindennapi reflexé vált a hétköznapok szürkeségében. Tudniillik a nyaralás ma már nem csupán a pihenést szolgálja, hanem egy társadalmi teljesítménnyé nőtte ki magát, a szórakozás a valóságban ma már munka is: nem csak jól kell az embernek éreznie magát, hanem ezt meg is kell örökíteni, meg is kell mutatni a nagyvilág számára.

Nem mindenki akar augusztusban új életet kezdeni. Van, aki nem utazik, nem tölti fel magát, és nem posztol naplementét. Csak úgy van. Ők azok, akiket a FOMO-jelenség csöndben megpróbál kiiktatni – hiszen a kimaradás ma nem opció, hanem szégyen. Reklámok szintjén is ismert már: aki kimarad, az bizony lemarad.

A nyaralás ma már nemcsak pihenés, hanem nyilvános élmény-prezentációvá nőtte ki magát. A fesztiválozás már nem szórakozás, hanem Instagram történetgyártó helyszín. Susan Sontag szerint már a fényképezés hajnalán is az történt, hogy „azért élünk át dolgokat, hogy dokumentáljuk őket” – és a közösségi média csak felgyorsította ezt a logikát.

Van, aki nyaral, de nem dokumentál. Van, aki elmegy koncertekre, fesztiválokra és nem készít belőle sorozatot. Ők azok, akikről nem tudjuk, hogy jól érzik magukat – mert épp ők azok, akik valóban jól érzik magukat.

Marosvásárhelynek is megvan a maga júliusi tetőpontja: a Vibe fesztivál. Pár napra mindenki ott lesz – akár testben, akár lélekben. A Vibe már nemcsak arról szól, hogy fiatalok együtt buliznak: ez lett a hely, ahol „látni és láttatni” kell. Napszemüveg mögött szelfi, storyba megosztott pózolás, fényfüzér alatt megkomponált szabadsághit. Aki nem posztol róla, az mintha ott sem lett volna. Ez nem a fesztivál hibája – csak pontos lenyomata annak, hogyan vált a jelenlétünk lassacskán dokumentálási kényszerré.

A JOMO – Joy of Missing Out (a kimaradás öröme) – nem egy fesztivál, nem egy mozgalom (pedig elképzelhető volna), hanem csak egy érzés. A csendé. A nyugalomé. A békességé. Azé, amikor nem akarsz sehol lenni – mert már ott vagy, ahol vagy. Nincs benne villanófény, nincs hozzá filter. A JOMO nem ordít. A JOMO egyszer csak ott van – egy hűvös szobában, egy nem posztolt naplementében, egy reggelben, egy limonádéban, amikor nem érdekel, más mit csinál.

Mi lenne, ha idén nyáron egyszerűen nem próbálnánk meg mindenhol ott lenni?
Ha nem lenne fontos, hogy mások lássák, tudják és irigykedjenek is, hogy milyen jól érezzük magunkat? Elég lenne, ha tényleg jól éreznénk magunkat. Ha kimaradnánk. És ez végre nem zavarna. Nem kell mindenről tudjanak. Nem kell mindenről beszámolnunk. Nem kell mindenről posztolnunk.

Lehet, hogy néha elég csak… lenni.