A kórház nem börtön, ugye?

Vagy legalábbis nem lenne szabad azzá válnia. Merthogy nyilvánvalóan csak a börtönben szokás az, hogy az embert, a fogvatartottat megfoszthatják attól a jogától, lehetőségétől, hogy kapcsolatot tartson fenn a külvilággal, szeretteivel, hozzátartozóival.

Történt, hogy pár napra az egyik tekintélyes marosvásárhelyi klinikai kórház lakójává váltam. Ment is minden, zötykölődött az egészségügyi sztori a maga kerékvágásában, míg effektív vágásra, szerencsére csak lézeres beavatkozásra került sor. Lévén hogy nem vagyok már nagylány, a hajam rég volt deres, most már inkább hófehérhez közelítő fejékesség, a beavatkozás után az intenzív osztályra kerültem. Vérnyomás, cukorbetegség, asztma immár különbejáratú kísérőjelenségeim. Ennek, mármint az intenzív megfigyelésnek valahol örvendtem is (a kis naiv!), hiszen ott a leggondosabb ellátásra számíthattam.

Nos az ott eltöltött éjszaka maga volt a pokol. Próbálom jellemezni a kórházi ágyat, amiben feküdtem, bár szerintem leírhatatlan. A matrac óránként egyszerűen ijesztő gödörré válik, amiben az altatástól kába paciens mintha a pokol mély bugyraiba süllyedne… Képzeljék el az érzést, főleg első ízben: suvadsz lefelé, nem tudod, hová és meddig… Hogy reggel aztán kiderüljön: az új találmány arra való, hogy a matrac a hátadat masszírozza, hogy jól érezd magadat. Hát mit mondjak? Csak jó érzés nem volt. Süppedés után aztán ismét vízzel telik meg az ágyalja, merthogy ez valami hidraulikus matrac, vagy mi a szösz… Hogy ez ne legyen elég, a karodra helyezett vérnyomásmérő óránként kegyetlenül megszorongat, altatás utáni félálomban úgy érzed: valaki fojtogat, átnyúl a másvilágról, és egész életedben elkövetett bűneidért atyásan megszorongat…. Az időközben beléd döfködött injekciós tűk támadásáról nem is szólok, azokat a kórházban már észre sem veszed, hozzá tartoznak a környezethez, mint árnyék a fényhez. Szóval alvásról, igazi, jól megérdemelt, nagyon áhított alvásról szó sem lehet. Nem tudom, ismerik-e a szót, hogy deperszonalizáció. Jó hosszú és ijesztő kifejezés. Nos egy ilyen éjszaka után úgy érzed: elvesztetted a személyiségedet, a kilétedet, tárgyiasultál, egy olyan, szinte lélektelen testté váltál, akit a Fennvaló kiszolgáltatott a kórházi személyzetnek, a sors kényének és kedvének. Egy senki vagy, aki talán majd, ha elhagyod a kórházat, ismét lesz Valaki…

Reggel, amikor végre dereng, kiszámolod, hogy immár 12 órája átestél a tűzkeresztségen, jó volna, ha a hozzád legközelebb álló személlyel tudatnád, hogy még életben vagy. De nincs telefonod. Mert nem abba a kórterembe kerültél vissza, ahonnan targoncán a műtőbe szállítottak. Gondolat gondolatot követ, igényed immár gombócba gyűl a torkodban, és az órák telnek. Közben megérkezik a reggeli váltás. Pechedre egy olyan ápolónő a hangadó, akinek állandóan hevülése van. Folyton azért panaszkodik, hogy melege van, és nem kap levegőt. Ezért ha véletlenül más becsukja az ablakot, ő dühödtem feltépi, tövig kitárja. Kint a márciusi szeles hűvösség az úr. Bent sincs meleg. Csodálkozol a hölgyeményen. Rajtad csak egy patyolattiszta, talán lenvászon dupla lepedő, amolyan paplanhuzat, de a két réteg között a suppogó semmi. Alatta Éva kosztüm, esetedben persze Éva-bőr. Meztelen válladat, karjaidat, még a vászon lepedő sem védi, nem is takarhatja, hiszen rejtélyes csövek vezeti ki testnedveidet, vagy éppenséggel mindenféle löttyöket szállítanak ereiden keresztül a szervezetedbe. Telefonod persze sehol. Pedig többször, halkan igényeled. Közben körülötted akkora a jövés-menés, hogy azt el sem lehet mesélni. Az ablakot időnként becsukják, de most már nemcsak a hevülős ápolónőnek, de mindenkinek melege van. Kb. öt percenként az ablak tárul, és a vele szemben levő ajtó is természetesen folyton nyitva marad. Tested immár merő remegés, reszketsz, mint a nyárfalevél. Kéred halkan: vagy az ablak vagy az ajtó maradjon csukva… Senki nem figyel rád. Aztán holmi orvostanhallgatók vagy kezdő medikusok tévednek oda, látod, hogy gyenge, halk szavad nyomán egy kis tanonc, jóképű pasas összevigyorog egy asszisztensnővel, és akkor felszólítod: nem nevessen ki, kérem. Ne nevessen ki! Ne nevessen rajtam! Igy, többszörösen könyörögsz. Ezen meglepődik, elfordul. Ez így megy még órákon át. Vegre a délelőtt közepén valaki csak megszán, és mintegy húsz órával a műtét után valaki áthozza a mobilodat kórteremből, ahol a cuccaidat hagytad. Tudatod drága fiaddal, hogy még életben vagy.

Egyébként, minden oké, elláttak. Csak az az intenzív osztály ne lett volna!