A lelki erőszakról is beszélnünk kellene!

A napokban a parlament elfogadta, hogy Romániában is külön jogi tényállásnak számít a nőgyilkosság, amit nyilvánvalóan a hormonálisan erősebb férfi követ el. A fővárosban olyan jelképes civil kezdeményezésre került sor, amely során a lépcsőkre kihelyezett piros cipők mindegyike egy-egy bántalmazott és meggyilkolt nő életét jelképezte, és ezáltal érzékenyíteni próbálta a társadalmat a nők elleni erőszak problémájára. A fentiekkel teljes mértékben egyetértek, örvendek az előrelépéseknek a bántalmazott nők védelmében, elítélem az erőszakot. Messzemenően tisztelem a nőket, mégis úgy vélem, hogy a nők ellen elkövetett erőszakon túl itt az ideje felvenni a harcot a női visszaélések, az általuk elkövetett lelki erőszak ellen is. Ez lenne korrekt.

Ismertem nőt, aki csak azért képelte fel önmagát, fejelte le az ajtófélfát, és okozott véraláfutást saját karján, hogy az erőszakot válófélben levő férjére kenje. Olyant is, aki sorozatosan rendőrt hívott megcsalt és válásra kényszerített férjére, azzal az indokkal, hogy amaz szinte fizikai agressziót követett el ellene, és ideje lenne a távoltartással (vissza)élni. Olyanról is tudok, aki szisztematikus bosszút forralt, terrorizálta volt férjét. Aki mindent megtett, hogy elidegenítse gyermekét. Vagy olyan, aki lelki hadviselésként omladozó víkendházat vett férjének megmaradt egykori hétvégi háza közelében, hogy előtte kelljen elhaladnia, amikor pihenni vágyna. Láttam olyant is, aki azonos márkájú autóban furikázott, mint exférje, csak pirossal, tudomást sem véve arról, hogy a jog szerint a kiskorú gyermek szabadidejét meg kellene osztania a szülők között. Folytassam a sort, az eseteket, a végeérhetetlen példákat? Inkább az olvasóra bízom, hiszen ő is sok, nagyon sok esetet felhozhat saját információi, tapasztalatai alapján.

Két különböző, kétféle erőszak. Az egyikről beszélünk, a másikról mélységesen hallgatunk. A fizikai agresszivitás látható, tapintható nyomokkal jár, nyilvánvalóvá teszi az áldozat fájdalmát, szenvedését. A lelki agresszivitás nem látható, a kívülálló számára nincs nyoma, az okozott szenvedést sokan önsajnálatként értékelik. Fizikai erőszak esetén a társadalom megbélyegzi az agresszort, lelki erőszak esetén az agresszor cselekedetei láthatatlanokká válnak, már-már megértést is elnyerhetnek, miközben az áldozat nem kap elégtételt a fájdalmaira. Persze, a két erőszak nem szigorúan elkülönített, egyik kiválthatja a másikat. A nyomkövetős rendszer igyekszik megfékezni a fizikai erőszakot, a törvény szigora igyekszik csökkenteni a nőgyilkosságot. De képes-e a lelki nyomkövetés, a jog, az erkölcs vagy bármi más megfékezni a lelki erőszakot? Amely nemcsak egészségkárosító, hanem akár halálos is lehet. Láthatatlanul, hiszen a feldúlt férj halálos autóbalesete, vagy alkoholhoz menekülése hátterében aligha ítéljük el az igazi kiváltó okot, személyt.

Nagypénteken Jézus Krisztus érettünk elviselt szenvedéseire, ártatlan áldozatvállalására gondolunk. A legnagyobb elképzelhető fizikai erőszakot, a kereszthalált szenvedte el azért, hogy fizikai megsemmisítése és lelki megalázása hasznára legyen az emberiségnek. Ehhez képest bármely családon belüli vagy kívüli erőszak eltörpül, és arra biztat, hogy „az út, az igazság és az élet” követése az áldozat számára igazságtételt és életet jelent. Az elkövető számára pedig a bűn valódi büntetése az egyik legfájdalmasabb és legbénítóbb érzés, a bűntudat, amivel előbb-utóbb szembesülhet.

Ábrám Zoltán
erdélyi magyar orvos, egyetemi tanár, közíró