Ráncok

Gyönyörű mondat: ,,a ráncok arra emléztetnek, hogy hol a mosoly helye”. Állítólag Mark Twaintől származik. Tudok más kalasszikust is idézni, például a zseniális Kafkát: ,,Markomba rejtettem az eszem; azóta boldogan, emelt fővel járok, csak a kezemet lógatom fáradtan, az eszem súlya lehúzza. Látod, ez a kicsiny, kemény bőrű, erekkel átszőtt,ráncok barázdálta, duzzadó erezetű, öt ujjal zárható tok most az eszem tokja; de jó, hogy ide menekíthettem, ahol senki se gyanítja! És felbecsülhetetlen előny, hogy két kezem is van. Bárkitől megkérdezhetem: melyik kezemben van az eszem; nem fogja kitalálni, mert ha összekulcsolom a kezem, hipp-hopp, máris átcsúsztattam az eszemet egyik markomból a másikba.”

Ma azért elmélkedem a ráncokon, mert valamiért elém tolakodtak Töröcsik Mari fotói. Amióta intenzíven ráncosodom, (Csoda? Dehogy! Hiszen pár nap múlva átlépek a 78. esztendőbe!) gyakran ő jut eszembe: főleg a tévészereplései, hiszen erdélyiként sajnos csak a képernyőről ismerem. Minden tévés megnyilatkozása alkalmával csodáltam, hogy mennyire őszintén, smink nélkül, fizkálisan és lelkileg is kendőzetlenül tudta átadni magát a pillanatnak, amikor meg kellett szólalnia. Rühellem ezt a manapság igen divatos kifejezést, mégis nagyon ide illik: nála önazonosabb lényt nemigen tudok elképzelni, de persze rajta kjvül is vannak a magukat mindig száz százalékosan felvállaló, kimagasló egyéniségek. Tény, hogy amikor néha méla undorral szemlélem ráncaimat, és azon elmélkedem, hogy tenni kellene ellenük valamit, mindig Töröcsik Mari természetessége emlékeztet arra, hogy nem a ránctalan arc, nem az idő múlásának az ideiglenes kicselezése teszi az embert, hanem valami egészen más: a tehetség, a hitelesség, az adott élethelyzet, életkor felvállalása.

Szóval: ránctalanitás? Botoxolás? Arcbőrsimitás? Ugyan! Sokkal izgalmasabb ténykedés tükörbe nézni, ráncainkkal megbékélni, és találgatni: melyik ráncunkat ki vagy mi okozta? Életünk mely szakaszában keletkeztek, és maradtak kiradírozhatatlanul arcunkon?

Karafiáth Orsolya szerint: ,,Nem hiba a ránc, csak figyelmeztetés: nemsokára időtlen leszel.” Ezt egészen pontosan nem tudom értelmezni, de jól hangzik. Szóval számba veszem ráncaimat, és biztos vagyok benne, hogy a legmélyebbeket a legemlékezetesebb traumáim okozták: a tudat, hogy 10 évesen nem mertem, nem tudtam megakadályozni az akkor számomra legfontosabb lény, Fórizs nagyapám halálát. Mély barázdáim őrzik annak emlékét is, hogy 21 évesen a reménytelen szerelem olyan mély kútjába estem, ahonnan nem volt menekvés, de aztán mégis a felszínre vergődtem, sokáig tátogtam, mint a szárazra vetett hal, viszont milyen óriási szerencse, hogy egy nyugalmas házasságban révbe jutottam. No meg kiolvashatom ráncaimból a szakmai csalódásokat is, de azok némileg kisimultak a későbbi sikerektől. Függőleges ráncaim azt jelzik, hogy életemben sokat bosszankodtam, morfondíroztam. Túl sokat! De ki tehet róla? Génjeim? Sorsfordulataim? A száj körüli ráncok… Na azok vannak túlsúlyban. Belső feszültségre, megoldatlan problémákra utalnak. Ilyesmiből sok volt, és egy lényeges maradt igaziból, de az tabu téma. Úgy látszik: egészen biztosan e száj körüli ráncokkal együtt masírozok majd be a hamvasztókamrába, de akkor már tényleg nem izgatnak majd a ráncaim.