Humor redivivus – Ments meg, Uram!

Számos falu maradt lelkipásztor nélkül, mert a kommunista hatalom a hitükhöz ragaszkodó, meg nem alkuvó lelkészeket eltávolította a hívektől. A börtönbe vetett papok munkáját jobbára idős társak vállalták fel. Ilyen plébános volt M. bácsi, aki haláláig szolgálta híveit. Kissé szenilis lehetett már, gyakran temetés alkalmával is mosolyra fakasztotta hallgatóságát.

Minden temetésen a Talpra magyarból idézett. „Hol sírjaink domborulnak, / Unokáink leborulnak, / És áldó imádság mellett, / Mondják el szent neveinket…” A diktatúra idején a refrént persze csak magunkban mondtuk.

Egy tanítót temetett, aki évtizedeken át szolgálta iskoláját, csaknem ezer ember jött el a végtisztesség adásra. Az öreg pap reszkető hangon búcsúztatta. „Búcsúzik feleségétől, gyermekeitől, a rokonságtól, a tantestülettől, a drága néptanácstól, a kedves milíciától” – itt hirtelen énekbe kezdett: „Ments meg, uram, minkeet…” –, majd ugyanolyan hirtelen el is hallgatott. A kántor későre kapcsolt, egy-két perc múlva folytatta a hívekkel együtt: „…az örök haláltóól”…

1. plébános úr szentbeszédeit is (látszólag?) rögtönözte. A karácsonyéji szentmisén így magyarázta Jézus születését:

„– Szűz Mária és Szent József megérkeztek Betlehembe. Máriát szülési fájdalmak gyötörték. Elmennek a kórházba. De nincs szabad ágy egy sem. Elmennek a szállodába, házakhoz kopognak be, nem fogadja senki. Elmennek a néptanácshoz, ott meg kikergetik őket.

Ezért kellett Jézuskának istállóban, a jászolban megszületnie.

Vajon ma: helyet adna a néptanács a szent családnak?! Bizony nem. Ma is az utcára vetnék őket, sőt a lelkekből is kiűznék az Isten bárányát…”

Az idős plébánost két nap múlva hívatta a Szeku.

Elekes Béla