Hetvenhét

Soha vissza nem térő alkalom! Hetvenhét éves vagyok. Te jó Isten!

Valamikor, amikor érettségiztem, a szomszédasszonyunk, aki 42 éves volt, arra kért, hogy mivel már érett lettem, azután tegeződjünk. Elszörnyedtem. Hogy ezt a ,,vénasszonyt” én tegezzem? Arról szó sem lehet.  Attól kezdve úgy kerülgettem, mint macska a forró kását. Csak ne kelljen köszönjek neki… Nos hol vagyok most ettől? Fényévnyire.

Apropó… Valami nagy újdonságot hirdet az asztrovilág arról, hogy most már fantasztikusan eredményesen vizsgálhatjuk az univerzumot. Eközben azt is írták, hogy megfigyelhetjük azokat a jelenségeket is, amelyek tőlünk teszem azt 150 millió fényévre vannak. No az ilyesmitől síkhülye leszek. Nem tudom elképzelni. Azt is érzem, hogy amit nem tudok elképzelni, az talán nincs is… De mit is filozofálok? Menjünk vissza a kaptafához! Szóval hetvenhét! Azaz 77!

Próbálok vissza helyezkedni 18 éves, érettségiző jómagam, a nyakigláb, piszkafa fruska lelkivilágába. Mit válaszoltam volna arra az esetleges kérdésre, miszerint: milyen egy 77 éves vénasszony? Szerintem a portré valahogy így nézett volna ki: egy lassú felfogású, csaknemmúmia naphosszat üldögél egy lefüggönyözött szobában, majd este ágyba hengeredik, és egész éjszaka sóhajtozik, mert nem tud aludni… De komolyan! Nem lett volna semmilyen elfogadható, aggkori jövőképem a képzeletbeli nyanya számára. Ehhez képest mi van? Internetezek. Reggel alig várom, hogy megnyissam a Hírkereső magyar portált, meg a román Hotnews-t és a Mediafaxot, már csak azért is, nehogy lemaradjak valamiről. Persze így is lemaradok.

Hetente néha kétszer is senior örtömtánc órára járok, és a többi nénivel előadásokra fellépni járok, mert igénylem a mozgást és a társaságot. Ha kedvem szottyan rá, színházba járok, igaz, nem túl sokszor, mert az utóbbi időben annyi gyenge előadást láttam, hogy most már gondosan válogatok. Ha kedvem szottyan, elkészítem a kedvenc ételeimet, még tortát is sütök néha, mert ha olvasok egy jó receptet, kíváncsi vagyok rá, hogy sikerülne az én verzióm. Aztán persze nem sikerül egyedül elfogyasztanom, és akkor rendszerint szétosztogatom, elajándékozom. Hozzátartozóim távol élnek, és teljes mértékben ignorálnak. (Tisztelet a kivételnek!) Marosvásárhelyen egyetlen rokonom sincs.

Nemrég arra vetemedtem, hogy interneten nyári ruhát rendeljek. Én vén bolond! Persze nem olyan színű, nem olyan minőségű, nem olyan csicsás, mint ahogy azt a csalóka fotó sejttette. No és ne felejtsem a legfontosabbat: most éppen azon gondolkodom, hogy új e-book olvasót, kindle-t rendeljek szintén interneten, mert a két régiből az egyik befuccsolt. A másik pazarul működik, csak kicsit túl nehéz. Muszáj ezzel foglalkoznom, mert sógornőm egy távoli forrásból naponta önti gmail fiókomba a jobbnál jobb régi és új irományokat, regényeket, tanulmányköteteket, ezoterikus opusokat, hókuszpókusz elemzéseket, hát azokat valahogy olvasgatni kell. Szóval nem az a vénasszony vagyok, akit annakidején elképzeltem volna, ha valaki egyáltalán megkérdezi, hogy mit vizionálok egy 77 éves nyanyáról.

Kicsit búvárkodtam, megnéztem, mások mit írnak az öregségről. Lássuk például Esterházy Pétert (elvégre kellőképpen sznob vagyok!): ,,Az öregedésben az a jó, még inkább kellemes, hogy nem te vagy immár a főszereplő, nem kell főhősnek lenned, az életedet másodszereposztásban játszhatod, hátrébb állsz a tapsrendben, a plakátokon kisebb betűvel írják a neved, ám a bérezés még mindig megjáró, mindenesetre akceptálható.” Ez jó!