Antal ErikaGyerekkoromban hittem az angyalban. Nem kérdeztem, nem kételkedtem – egyszerűen tudtam, hogy létezik. Karácsony este mindig becsukták előttünk az ajtót, és mi, kisgyerekek, lélegzet-visszafojtva vártunk. Akkor még hallani véltem a suhogást. Mintha angyalszárnyak érintették volna meg a levegőt. A karácsonyfa pedig egyszer csak ott állt a szobában, feldíszítve, csodaként.
Minden olyan egyszerű volt, stresszmentes, szerény és meghitt. Nem volt túl sok ajándék, de annál több varázslat. A nagymamám a konyhában sürgött-forgott, a keze illata összekeveredett a frissen sült kalácséval. Ő volt a karácsony csendes szíve: nyugodt, biztos, mindig jelenlévő. Sokat mesélt, régi történeteket osztott meg velünk régi karácsonyokról, szomorú és mégis szép történeteket.
Odakint ropogott a hó a csizmánk alatt. Fehérség borított mindent, mintha a világ egyetlen nagy tiszta lap lett volna. Szánkóztunk, pirosra csípte az arcunkat a hideg, a nevetésünk messzire szállt a téli levegőben. Estére fáradtan, boldogan huppantunk le a meleg szobában, ahol ropogott a tűz a kályhában, a karácsonyfa fényei halkan pislákoltak.
Ma már tudom, hogy az angyal talán nem suhogott úgy, ahogy akkor hittem. De az érzés valós volt. A csend, az együttlét, a biztonság. És talán ez az, amit ma is keresünk karácsonykor: visszatalálni ahhoz a gyermeki hithez, amikor elég volt egy fa a szobában, egy nagymama mosolya, és a ropogó hó alattunk.
Máthé Éva
Ábrám Zoltán
Nagy László
