Aprószentekelés

Szülőfalumban, Homoródalmáson nem voltak karácsonyi szokások. Mindenki a családban, a templomban ünnepelt. Az angyal elhozta a karácsonyfát, az ajándékokat amire a gyermekeknek szükségük volt. Valahonnan mindig tudta, hogy mi a legfontosabb. És együtt volt a család. Az István és János napokat rokoni körben, baráti társaságban, a komaságokban megtartották. A gyermekek Napja a karácsony este után karácsony negyed napján, Aprószentek napján, „jött fel”, amikor egy kis vesszővel a kezünkben jártunk a szomszédokhoz, rokonokhoz, ahol asszony és leány volt. Amikor iskolások lettünk, akkor természetesen az osztálytársakhoz is bekopogtattunk, kisebb csapatokba verődve. Ez olyan volt, mint a húsvéti locsolás. Ha befogadtak, mindenik gyermek a következő verset mondta, amíg a vesszővel az asszony vagy a lány fenekét ütögette: „Aprószentek, Szent Dávid,/ éljen maga sokáig,/ pénzben járjon bokáig,/ száz esztendős koráig”. A jutalom sem maradt el, mert akkoriban bőven volt alma a pincében (batul, jonatán, pónyik, Budai Domokos), dió a padláson, maradt még hájas tészta az ünnepi asztaltól és volt, aki 25 banit is kapott. Ha valaki 50 banit kapott a keresztszüleitől vagy 1 lejt (azt a régi barna papírpénzt), az már király volt, mindenki irigyelte. Mindegyik gyermeknek volt egy kis posztó tarisznyája és abba gyűjtötte az adományokat. Akkor még ismeretlen volt a nájlon tasak. Ha jól visszaemlékszem, ezekbe a kis tarisznyákba gyűjtöttük a húsvéti hímes tojást és majd később ezekbe tették a kaszaszerszámokat, a kalapácsot és a kis üllőt, amit egy meghegyesített cövekbe vertek bele, amit felül egy vaskarika fogott össze és így a kaszálókban könnyen használhatták. A legények, akik egy pár pohár pálinka után érkeztek a leányokhoz már veszélyesebbek voltak, mert a vessző is nagyobb és vastagabb volt, s a kezük is erősebb. Sokszor sírás és harag lett az aprószentekelés vége.

„Hol van már a tavalyi hó” sóhajtással emlékezem az aprószentekelés boldog idejére.