Karácsonyi konceptus

Arra vágyunk, ami meghalad bennünket. A tizenkettedik hónapban bepótolni mindazt, amit az előző tizenegyben nem tudtunk megtenni. S emiatt minden esztendő vége a szertefoszlott remények és kudarcok, betegségek hordozását is jelentik. S állítom, hogy nincs közöttünk olyan ember, aki jelen pillanatban ne vágyna valamire, valami hatalmasra, különlegesre, életváltoztatóra a jövendő évre nézve. Az ünnep megérkezése után, a kibontott ajándékok, a rég várt testi felüdülés vagy inkább testi kimerülés után most mindannyian lelki értelemben várunk valamit.

Hasonlót szeretnénk átélni (legalábbis én mindig ezt szeretném), mint amikor angyalok ezrei jelentek meg a betlehemi pusztaságon alvó pásztorok felett; mint amikor Jézus halálakor a föld megrendült és a sziklák meghasadtak. Talán úgy érezzük, hogy valami különlegesre van szükségünk, hogy változzon valami az életünkben. Talán nagy dologra vágyunk, mint Augusztus császár, aki téglából épült városba érkezett, de márványvárost hagyott maga után.

Mindig ledöbbenek azon, hogy a pásztorok „nagyon féltek”, de Betlehemből visszatérve „dicsőítették és magasztalták Istent mindazért, amit hallottak és láttak”. Az emberek, akik hallották a beszámolójukat, „csodálkoztak azon, amit a pásztorok elmondtak nekik”. Mária „mindezeket megőrizte, és a szívében elgondolkodott rajtuk”.

Ha életünkben egyszer is megízleltük, megéreztük Isten szeretetét, azt nem tudjuk elfelejteni. Ha valaki egyszer megismerte Jézust, azt a pillanatot soha többé nem fogja elfelejteni.

A legtöbben láttunk már számtalan vasárnapi iskolai színdarabot, ahogyan a tegnap este, amelyek Jézus születésének eseményeit ábrázolják, és a fogadós mindig valamiféle gonosztevőnek van beállítva. De ne legyünk szigorúak a fogadóshoz. Talán ő képviseli legtöbbünket. Nem rossz ember, ő csak egy elfoglalt ember volt.

Ezzel tudunk azonosulni. Abban az időszakban, amikor ezt a születést ünnepeljük, annyira el vagyunk foglalva a karácsonyi üdvözlőlapokkal és ajándékokkal, az év végi ügyekkel, a vásárlással és a főzéssel, hogy nincs hely az életünkben a legfontosabb vendégnek. S a fogadóshoz hasonlóan mi sem vagyunk gonosztevők, csak elfoglaltak és zaklatottak.

Isten tükrében hiába takargatjuk a hibáinkat. Hiába mentegetőzünk azzal, hogy „Nem én voltam, nem én tehetek róla. Uram, nincs rád időm. Hiába mondjuk, hogy nem ítélkezünk, ha olykor ezt tesszük.” Jézus kicsalogat a barlangjainkból, az önközpontúság sötétségéből, ahol az ő fényében meglátjuk a felebarátban Krisztust. Már nem az ellenszenveset, hanem az Úr gyermekét és Krisztust benne.

A szeretet fentről lefelé halad – ezt látjuk Karácsonykor. A nagyobbtól a kisebb fele, a sárban keresi a gyöngyöt. A szeretet a nagyobbtól árad a kisebb fele. Istentől az ember felé. Tehát ha nagyobb vagyok, ha minél nagyobb rangom, pozicióm van, annál jobban kell betöltekeznem az Isteni szeretettel, s annál nagyobb szeretettel kell odafordulnom a kisebbek fele. Úgy is mondhatnám, hogy ezen az ünnepen a betlehemi csillag fénye ránk ragyog. Mi tükröződik vissza rólunk?

Isten nem a szeretetre méltót keresi, hanem megteremti a szeretetre méltót. Jézus arra bátorít, hogy amikor vendégséget készítünk, ne azokat hívjuk, akik viszonozni tudnák azt. A bölcsebbeket, nemesebbeket könnyű vendégül látni – ez a vágyorientált szeretet. Hívjuk a csonkabonkákat, a vakokat, sántákat, hátrányos helyzetűeket, és boldogok leszünk, hiszen nem tudják visszafizetni – ez az isteni.

Mert így vár most is Isten az ő asztalához. Azokat várja, akik nem méltót, mint te és én, akik nem tudják megfizetni a kegyelmet és szeretet, mégis Isten ránk néz és azt mondja: Szeretlek, ahogy vagy! Enyém vagy, és attól vagy értékes. Ezért küldtem az én Fiamat.