Mennyből az A(a)ngyal…

Gyere fantáziám, képzeletem, merengjünk el most azon, hogy mit is jelent nekem a karácsony?

Persze sokaknak Karácsony, mert hisznek az Isten fia születésében. Akkor történt? Nem akkor, amikor? December 24-én? Melyik naptár szerint? Merthogy nem csak egy van. Vitatják! És persze kérdés, hogy vannak-e Angyalok? Vagy csak angyalok – a mi fantáziánk szerint? Valaki, aki már átment azon a bizonyos fényes alagúton, üzenje, írja már meg telefonon, messengeren, tik-tok-on, whatsapp-on vagy valamilyen más úton-módon, hogy tényleg van-e pokol, van-e mennyország? Van-e trónus, és ül-e azon a nagy, fehér szakállas Mindenható?

Szóval Karácsony! Meg én, meg mi! Először is hadd adjak számot arról, hogy én munkás-paraszt családból származom. Sarló és kalapács! 🙂 Ebből inkább annyi igaz, hogy az anyai ágam falun élt, az apai meg városon. Kihaltak, mint a pinty. Pedig anyámék hárman voltak testvérek, apámék négyen. Egyetlen írmagja vagyok mind a hét felmenőmnek. No jó, én két sráccal átmentettem a familiákat a jelennek, jövőnek, de sem a Máthékból sem a Fórizsokból senki nem maradt. Csak a párom nevén a két Farkas-kölyök.

Namostmár, hogy ebben a társadalmi amalgám familiában kinek mit jelentett a karácsony vagy Karácsony, az is egy bonyolult képlet. Falun, Parajdon persze voltam elsőáldozó, volt vasárnapi mise, volt aranyos papbácsi, de például mi, katolikusok igencsak a református tiszteleteshez húztunk szívbelileg, ott ettük gyakran a vasárnapi húslevest, mert a neje, Rózsa néni anyukám legjobb barátnője volt. Kétéves koromban Marosvásárhelyre költöztünk. Itt már csak Anyácska járt templomba vasárnap, ünnepnapokon, karácsonykor, húsvétkor mindenképpen.

Hogy falun vagy városon hittünk-e a csodákban? Tény, hogy akartunk hinni, de vélem: nemigen sikerült. Legalább is szüleim idején már fakult a meggyőződés. Karácsonyaim környékén egyetlen varázslatos eseményre emlékszem: elsőszülöttem kb. 4 éves volt, karácsony szombatján elvittük a sógorhoz, hogy közben Anyácskámék nyugodtan feldíszíthessék a fenyőt. Valahol a Bolyai tér közepén kisfiam egyszer csak felmutatott az égre, és emígy kiáltott: ott repül az Angyal! Viszi hozzánk a karácsonyfát! Állította ezt akkor és azután is sokszor olyan mély hittel és meggyőződéssel, hogy beleborzongtunk. Vajon? Tényleg? Máskor karácsonykor csak sütöttünk, főztünk, serénykedtünk, ajándékokat vásároltunk, dugdostunk… Gyermekkorom karácsonyainak nagy élménye volt a sötét szekrényaljakban, padláson kutakodni a titkolt kincsek után… Szép volt, na…

Mi maradt? Sekélység. Egy-két hozzátartozó és a ,,márnemérdemes” fád hangulat hó nélkül, torta nélkül, töltött káposzta nélkül, merthogy diétázni kell. 🙂 Ez nem panasz, csak ténymegállapítás. Nem irigylem a nagycsaládosokat. Biztosan örömük, bajuk is van elég.

Szóval vessetek rám jó nagy köveket, de a lelkem mélyén úgy vélem: egy zseniális irodalmi mű, egy nép teremtésmítosza, vagy mi a csudája vált világméretű vallássá. (Eggyé a sok közül!) Isten! Isten! Jó, hogy van. Mert nélküle nem lenne számos pazar katedrális, káprázatos vallási tárgyú festmény, irodalmi mű. Mellékelem a reims-i katedrálist és feldíszített kukorcapálmámat abból az időből, amikor még jelezni akartam magamnak, hogy remélném, várnám a csodát, de fenyőfa már nem került a lakásomba, ahol egyedül maradtam.

U.i.: Olvasom, hogy az anyaországban éppen milyen nagy port kavar egy hölgy, Halász Rita regénye, címe: Betonba hímezve. Egy passzus a róla szóló kritikából: ,,Ugyancsak kiemelten fontos szerepet kap még a vallás és a szentség profanizálása. Jézus, Mária, József, valamint a tanítványok, a bibliai és apokrif történetek, a tanítások mind úgy jelennek meg, hogy nem felemelnek, hanem inkább testközelbe hoznak: a hit itt nem megváltás, hanem teher, örökség, sokszor elviselhetetlen elvárás. A szövegben a szentség gyakran fájdalommal jár, az irgalom pedig késik vagy hiányzik.” (Bak Róbert)

Nagyon várom, hogy hozzá jussak.