Karácsony és válltömés

Mostanában, karácsony tájt egyre gyakrabban sétálok a parttalan idő végtelen nyugalmát árasztó Turbina-árok mentén, vagy éppenséggel a Maros hídon, ahol, akárha ünnepi parádéra felsorakozott díszőrség, feszes vigyázzba állnak a villanyoszlopok, s hosszan elnézem amint örömködő, tündéri fényeik a csillagok szépségét másolják a sima víztükörre. Bár a „csillagok szépségére” hivatkozni, ma, talán már nem épp a legszerencsésebb, legtrendibb hasonlat, hiszen a tudósok legtöbbje, élesen elhatárolja magát a csillagok eme jelzős szerkezetétől, egyszerűen gázatomokból álló gömböknek tartják őket, melyeknek van nyomásuk, térfogatuk, hőmérsékletük meg mindenféle egyéb állapotjelzőjük, csak a megfoghatatlan szépséget képtelenek társítani hozzájuk. Vajon miért?

Nem vagyok tudós, ezért egy-egy ilyen magányos éjszakán, amikor feltekintek a csillagos nagy égre, én érzem a csillagok szépségét. Az égbolt végtelensége kiterjeszti a képzeletemet, s mintegy csodahintón utazgatva, saját kis szememmel akár több százmillió éves fényt is megláthatok a végtelen csillagrendszerek sötéten izzó szemgödreinek mélyén.

Karácsony lévén, épp azon tűnődök, talán maguk a háromkirályok is valami hasonlót érezhettek akkor, amikor fölpillantva az égre, meglátták azt a csillagot, amely „előttük ment, amíg meg nem érkeztek, és akkor megállt a fölött a hely fölött, ahol a gyermek volt. Amikor meglátták a csillagot, igen nagy volt az örömük. (Máthé 2,1-12)”

Mert az öröm szépsége maga a csillag.

Szépségét újból és újból fel kell fedezni, újból és újból ki kell sajátítani, meg kell hódítani, el kell mondani és le kell írni. És az ennek nyomán kialakuló diskurzusok összessége, az öröm olvasatának megannyi változata, sokezer parányi fényhimnusz, „égi szikra, szent öröm”, mely egy és ugyanarról a születésről szól, mely bő ötven nemzedék óta a legnagyobb ünnepként hirdeti a szeretetet, az elfogadást, a megértést, a hitet, a bizalmat, az empátiát, a másik emberre való odafigyelés képességét, s mindezt jó nagy csomagba dobozolva, hogy aztán kibontva egész évben elférjen egy apró kis helyen: a szívekben.

Mert a csillag szépsége, sohasem öncélú.

Még akkor sem, ha olyan költőóriás mondja ezt – különben gyönyörű sorokban – mint Eminescu, aki az Esthajnalcsillag című költeményében írja, hogy: „szárnya nő a vágyas indulatban./…/Felette csillagboltozat/ és csillag-ár alatta,/ a villámhoz hasonlított/vakító fényalakja./ Tengerként tornyosult a fény,/ amerre zúg repülve,/ száll, száll s a látható világ/ csak véget ér körűle./ Ahová ér nincsen határ,/ szemet nincs merre vetni,/ vajúdik űrben az idő,/ de nem tud megszületni.”

Eme öncélú ragyogást legfennebb csak az európai kultúrában, s annak is a romantikához köthető periódusában lehetett megfogalmazni, hiszen a Vénusznál maradva, példának okáért az aztékoknál ez a csillag Quetzalcoatl-t, a Tollaskígyót, az egyik legfontosabb istenséget jelképezte, melynek 584 napos szinodikus ciklusát, azaz a hajnali és az esti megjelenési ritmusát már akkor ismerték, naptáraikat is hozzá igazították.

Nézem a vén Maros tükrén reszkető villanyfényeket, s most valahogy mégsem az aztékokra gondolok, de még csak az ókori Mezopotámiaiakra sem, akik az aztékoktól egészen eltérően értelmezték az Esthajnalcsillagot, ami tulajdonképpen nem is csillag, hanem a Vénusz bolygó, s ami számukra a szerelmet jelképezte. Eredetileg a Vénusz sem Vénusz volt, hanem Inana, vagyis Istár sumer istennő, aki a szerelem, a szexualitás és a termékenység istene volt, és a Nappal meg a Holddal együtt a mezopotámiai nagy isteni triászt alkotta.

Amint a vízben fürdőző lámpafényeket apró csillagoknak képzelem, épp az jut az eszembe, hogy annak a csillagnak, amely a három királyokat vezette, még neve sincsen.

Talán azért, mert az a csillag, mely a keleti bölcseket vezette, már rég azonosult azzal az újszülöttel, akihez Gáspárt, Menyhártot meg Boldizsárt vezérelte.

Köröttem az éjszakai város lassan elcsendesedett. Csak a modernizáció előrenyomulását példázó, olykor bántóan giccses karácsonyi fények öltöztetik a víz tükrén nyújtózó sötétséget, azt hirdetve, hogy az éjszakát meghódítva felülkerekedünk a sötétségen, s hogy kivilágított városainkban, javarészt a technikai változások révén új kihívásokat integrálunk a változásra mindig fogékony gondolkodás- és cselekvésmódjainkba. Paradox módon, az éjszakai város polgári intézményei, a bárok, éttermek, színházak, feltűnő módon csak az éjszaka idejét hasznosítják, de magát az éjszakai várost nem igazán veszik birtokba…

Szent este van.

Otthon, az elmaradhatatlan kocsonya vár vacsorára, és természetesen lesz frissen sült kalács, csillogó fényjáték, fenyő és fahéjillat, karácsonyi zene meg csillagszórók, melyek majd épp úgy fognak szikrázni, mint a Marosban fürdőző lámpafények.

Elindulok lassan a Maros hídról a Kárpátok sétánya felé, óvatosan, hogy egy mellettem épp csókolódzó fiatal párt szét ne rebbentsek. Mert számomra ez is a karácsony meghittségét, bensőséget jelenti, a hitet a csodában, az élet szépségében, és abban, hogy teljesülhetnek vágyaink, ha teszünk is érte.

Karácsonykor mindannyian kicsit szerelmesekké válunk, annak az összes varázsával együtt. Hosszú történetében a karácsony többször váltott tartalmat és formát, és vált pogány ünnepből keresztény ünneppé, majd mára éppen e keresztény vallási tartalmak és formák szorulnak háttérbe, s a karácsony, egykor mély tartalmú üzenetet hordozó fényei sem többek lassan, mint jól szabott öltönyön a válltömés.

De talán e fiatalok csókba forrt ajkán – mint Jézus a jászolban – megszületik egyszer egy új remény.

Addig is: boldog karácsonyt mindenkinek!