Szucher ErvinAz olajválság közepette közel tízmilliárd lejes árbevételt és 319 millió lejes nettó nyereséget produkált az elmúlt évben a MOL romániai leányvállalata, ezzel szinte megduplázva a 2024-es profitját. A pénzt nem vitte mind haza a 239 töltőállomással rendelkező cég, hagyott Romániában is. Beruházásokra, fejlesztésre vagy akár civil kezdeményezések, ifjú tehetségek, hátrányos körülmények között élő fiatalok támogatására. Mind szép és jó, de egyről mégiscsak megfeledkezett a cég: alkalmazottjai képzéséről. Magyar nyelvből, matematikából, illemtanból… Például abból, miként kell a töltőállomásra betérő ügyfél köszönését fogadni, és miként kell megérteni a fizetni készülő illető által bemondott pompa számát. Akkor, ha mindez egy magyarlakta városban netalántán magyarul történik.
*
No de pergessük vissza az időt, úgy bő négy évtizednyivel! Abba a korszakba, amikor Romániában még nem léteztek MOL-kútak.
1980-as évek, PECO-benzinkút, Buftea, Ilfov megye: „Muszáj tankolnunk, különben nem érünk vissza Bukarestbe” – mondja az apám, és félrehúz az előttünk álldogáló tíz-tizenkét kisautó mögé. Néhány éve érvényben volt a diktátor által kieszelt, vasárnapokra vonatkozó páros–páratlan féle kocsistop, de akkoriban még nem kellett fél napokat vesztegelni az egyetlen üzemanyag-forgalmazó soraiban. Mint ahogyan a racionalizálás címen bevezetett havi 30 literes kvóta is csak a későbbiekben köszöntött be. A mai önkiszolgáló és a kasszánál fizetős rendszer meg egyenesen elképzelhetetlennek tűnt. A kutaknál afféle perceptori táskávall felszerelkezett kék egyenruhás, általában morcos és türelmetlen szakik álltak, akik az általuk végzett tankolás után bevasalták a pénzt. Állítólag igencsak jól ment soruk, már csak a napi csubukból szépen megéltek. „La revedere!” – köszöntünk el emberünktől intvén, hogy nem tartunk igényt az egy lej valahány banis visszajáróra. Egy bólintással köszönte meg, majd így búcsúzott: „Oviszonlátás!” „Nahát, még itt, Bufteán is élnek magyarok!” – állapította meg jól hallhatóan az apám. „Ném. Ném mogjor” – válaszolta a férfi, majd röviden elmagyarázta, hogy gyermekkorában a Fogaras mellőli román nagyapja tanította meg a nála töltött nyári vakációk idején, hogy ha bemennek a városba vagy esetleg Brassóba, és szász vagy magyar ismerőssel találkoznak, annak az ő nyelvén illik köszönni.
*
Ehhez képest, mi történik napjainkban?
2026. szeptember 30, 15 óra 1 perc, MOL-benzinkút, Marosvásárhely, Pandúrok útja: „Jó napot kívánok! Hatos” – üdvözlöm a pult túlsó oldalán álló fiatalembert. Válasz: –. „Hatos” – ismétlem meg. Válasz: –. „Mondom, hatos pompa” – próbálkozok harmadjára egy picivel hangosabban és artikuláltabban. Mikor már az az érzés támad bennem, hogy egy süket-némával hozott össze a sors, végre megszólal: „Pe româneşte!”. Semmi gond, elmondom neki úgy is, majd az állam nyelvén folytatjuk a nehézkesen indult beszélgetést. Miközben fizetek, megjegyzem, hogy azért egy magyar cégnél dolgozva igazán megtanulhatna számolni. Nem százig, nem tízig, mindössze hatig. „Nu e problema mea!” – próbál visszavágni. Tényleg? És az, hogy a köszönésre se búval, se bával nem válaszol? Ami ugye nem igényel különösebb szellemi munkát… „Nu e problema mea!” – ismételgeti, mint ócska lemezjátszó, amelynek tűje elakadt a összekarcolt barázdák közt. Aztán kiderül, hogy egyéb is akad a tarsolyában: „Nu trebuie să înţeleg. Suntem în România”. Erre már én nem válaszolok: ha nincs kivel, hát nincs kivel. Sírjon ezért az ő anyja!
*
Szóval, kedves MOL-vezérek! Magyarországiak és romániaiak. Arra kérném, tegyenek valamit! Míg Önök gond nélkül képesek az erdélyi magyarok zsebéből (is) származó milliókat megszámolni, gondoljanak szegény alkalmazottjaikra! Fogadjanak fel számukra számtan- meg nyelvtanárt, hogy tanulhassanak meg ők is számolni. Nem milliókat. Szellemi kapacitásuknak megfelelően: csak egytől hatig. És ha még jut a megduplázott profitból, illemtanárt is szerződtethetnek nekik, aki néhány hetes képzés alatt betaníthatja, hogy a Jó napot! az mifelénk egy köszönés, nem pedig káromkodásforma. Amelyre az is tud biccentéssel válaszolni, akinek görcsöl a szája a magyar nyelv használatától.
Kali István
Farkas Antal
Tönkő-Lukács Levente
