Bölöni DomokosA szélhámia egyidős az emberiséggel. A nagy szélhámosokat tiszteli az emberiség, közülük egyeseknek, a „jeleseknek”, a nem is keveseknek –, szobrot állít; kultuszuk átnyúlik a századokon.
Gyermekkoromban vagy még azelőtt járta a mese a két kultúrszélhámosról, akik faluról falura járva produkálták magukat. Persze csak isten háta mögötti kis településeket kerestek fel, ahol nincs csendőrőrs. Nappal végigjárták az utcákat, meghirdették az előadást, „jegyet” is adtak el előre, szalonnáért, tojásért, ezért-azért, és hát persze hogy megtelt a „kultúr”, vagyis a ház, amit annak tartottak.
Hiszen a látvány, a szemfényvesztés mindennél érdekesebb ma is, a falvak népének pedig meglehetősen üres, unalmas, szürke élet jutott osztályrészül, ezért kapva kapott a ritka alkalmakon.
Na, indul a buli, kijön az egyik „szereplő”, így hallottam az öregektől, de a Szováta melletti Illyésmezőn is emlékezett egyik-másik öregebb rendű ember, hogy így volt – , és azt deklamálja igen magas fejhangon, rettentő bánatosan:
„Úgy elmegyek, meglássátok,
Soha hírem se halljátok…”
Hát a fehérnépek gyengébbik része itt már elkezd ugye, hüppögni.
Na, az be a függöny mögé, s kijön a társa. Ez mély hangon, de nem kevésbé szenvedélyesen, keblének malasztját csak úgy megduvasztva dalolja a mulandóságba, hogy:
„Ha te elmész, én is el,
Tőled nem maradok el!”
*
S azzal be ez is, és… csend.
A közönség várja, hogy most aztán igazándiból kezdődjék a műsor.
De nem kezdődik. Nem, mert amikor türelmét vesztve a falu első embere „felhatol” a színpadra, hát uramista: a függöny mögött senkit sem talál. A nyitott ablak mutatja, merre szelelt el a két szeleburdi…
*
A szélhámia diadala fáradságosan kiművelt ostobaságunk kvázi pontos mutatója. Napjaink szélhámosai egyszersmind szabadulóművészek is: az adófizetők pénzét, valamint cégeket, sőt bankokat tüntetnek el, miközben maguk is láthatatlanná válnak.
A műsort pedig a hoppon maradtadófizető polgárok, a betétesek, ahitelek magas kamatait nyögő
kisvállalkozók, a becsapottak, a kormányoktól átvert modernkori páriák „szolgáltatják”…Amikor végképp elfogy a türelmük, és a látvány kiköltözik az intéznényekből (az átverések „kultúrházaiból”) a
kormányhivatalok, prefektúrák elé, a városházi terekre, a gyárak, üzemek udvarára, nemkülönben a parlamentbe, míg a kulmináció csúcsán az elnyomó gépezet, a hangulatot könnygázzal dúsító menedzsment bevetése zárja a fájdalmas gyönyörben oldódó, katarzisos megaprodukciót.
*
Marosvásárhelyen a balekség szintje az őszi ködökkel emelkedőben sűrűsödhet, vastagodhat, shówároghatja az egykori szintet, mely orrcimpánkat dédelgette, amikor a vegyipar „fellegvárának” magas kéményéből oly demokratikusan terjengélt szerteszét a boldogság érdes illata.
*
Egy korábbi példára hivatkozva vázolnék egy kedves valóságot;
divatos terminussal kicsit disznópikus, de annyira para, hogy már-már normális.
Nos, érkezik egy hip-háp legény, aki állítólag temesvári származású, de máramarosi kötődései vannak, ugyanakkor konstancai a lakhelye, viszont nagyváradi céget képvisel.
Küld bizony díszes, címeres faxot a hivatalok, a szálloda címére. A recepció haptákba vágja magát, az előkelő úr pedig, mint a moziban, arisztokrata modorban rendelkezik és rendel, magabiztos, mint egy pókerkirály, nagy lábon él, köti a szerződéseket nyakra-főre…Fizetni majd a cége fog, persze.
Plakátokat nyomattat, jegyeket s mghívókat osztogat, megakoncertet hirdet, rekordidő alatt palizza be a zónát, mindent és mindenkit megkárosít, aki csak bekerül az „érdekeltségi körébe”.
Aki nagy tételben játszik, az nem lehet szélhámos, ugye.
Big-big buli, nagy nevek, kicsi pénzért, s akik a jegyet árusítják, ingyen mehetnek be, azonfelül természetesen százalék is jár nekik minden eladott jegy után. Ha leadsz ennyit, a koncert után a jutalékod ennyi meg ennyi, rajta koma.
Hamis bélyegző, mindenféle cifra papírok, ojjé: pörgő tárgyalások, minden oly dinamikusan folyik, mint kutyán keresztül a savó…És kész: egy város van átverve.
Az már egészen mellékes, nem kell túllihegni, ismerős. Mindig valami egészen apró dolog buktatja le –, ezt a csávót, mint a betyárokat, spéci az a csajszija, akitől sajnált néhány plusz eurót, a „szerre”.
A legszendébb spangli is mennyire vissza tud pofázni…
*
Hát, onorált instáncija, párdon kurkát.
Szórjunk oroszlánhamut vétkes kobakunkra.
Mert nem a széllel bélelt kópék, a huncut csibészek, a hantás csávók, a kóklerek, zsiványok, a csirkefogók, a bitang trógerek, az itt a piros – túl a piros jámbor szemfényvesztőitől a nagystílű gazfickókig terjedő panoráma bűvészei a főszereplők –, hanem mi, a szimpla földiek. Marosvásárhelyiek és/vagy minden-honnaniak.
Hiszen drogként szomjúhozzuk a becsapást.
A bepalizást.
Az átejtést.
Az átvágást.
Az átverést.
Az átrázást.
A rászedést.
A megcsalást.
A hitegetést.
Az ámítást.
A felültetést.
A beugratást.
A megtévesztést.
A félrevezetést.
Mi alkotjuk a világ muszájbeli béketáborát.
Mi, a béketűrés szamárfülű bajnokai.
Akik nem nézünk soha a függöny mögé.
És erre rendkívül rátartiak vagyunk.
Pedig sejthetjük, tudva tudjuk: a
bolondítás tárt ablakain csak úgy röpködnek ki-be a világ notórius mutatványosai.
Nem, nem, dehogy. Ellenkezőleg: ájtatos buzdulattal, deklaráltan kimutatjuk, emelt fővel szétpisolyogjuk, hogy mi bizony fokozottan, különösen, fölöttébb, szerfelett és módfelett, roppantul, sőt kifejezetten, óriás mértékben, de főleg végtelenül, hallatlanul, roppantul, feltűnő módon, végül is rettenetesen, iszonyúan, rémesen, szörnyen, borzasztóan, s bizonyisten: mindannyian hálálian – tök büszkék vagyunk!
Vidáman daloljuk a nemzetközi balekhimnuszt, önnön balgaságunk szemébe vágva, hogy:
„Ha te elmész, mi is el,
Tőled dehogy válunk el…
Mindörökkön örökké,
Recefice bumm!”
