Máthé ÉvaForr bennem a keserűség. Bár régen lerágott csont a téma, miszerint a fiatalnak át kell adnia az ülőhelyet az autóbuszon, ha öreget, gyereket, nyomorékot stb. lát. Mégis érzem, hogy újfent felvet a düh, torkom szorítja az élmény, és hát nem akarok sem felrobbanni, sem megfulladni. Tudom: az udvariaskodás lassan teljesen kimegy a divatból.
No de ne tévesszük szem elől az adott témát. Ülök a marosvásárhelyi buszon, mindegy, hogy hányas és milyen nap van. Nem üres, nem is túl zsúfolt a járgány. Kényelmesen helyet foglalok az egyik ablaknál, mellettem marad egy üres hely. Ja’ jut eszembe: dehogy mindegy, hogy melyik járatról van szó. Éppenséggel a 27-esről. Gyakran közlekedek vele. Emiatt ismerem a székelyföldi sapientiasok jó részét. Ők is ezzel közelítik meg a város más övezeteiből a Koronkai úton lévő campust. Nem szívesen írom, de tény, hogy amikor nagyobb csoportban utaznak, de akkor is, ha ketten-hárman, néha fülsiketítően hangosan dumálnak. Persze szabad nekik. De sokszor jó adag kivagyiságot, olyan fajta fontoskodást hallok ki dumájukból, ami sérti a (félig)székely öntudatomat. Szóval zötykölődök csendesen, mélázva a 27-esen, egy déli órában… A mellettem lévő üres székre az egyik megállóban lehuppan egy snájdig fiatalember, bojtos sapkában, feltűrt galléros kabátban. Kint mínuszok jegelik a várost. Természetesen a fiatalember legott a mobilját nyaggatja, ékes székelységgel cseveg valakivel, vélem, tanárait szídja, hiszen a bunkó szó is szerepel repertoárjában. Füle hermetikusan zárva van a külvilág zajai elől. A következő megállóban mellénk sodródik egy éltes hölgy, kb. 3-4 éves unokájával. Én kis naív, gondolom: a derék székely legény mindjárt felugrik, hogy átadja helyét az újonnan jövőknek. Hát nem! Nézi, ahogy az idős hölgy a pöttöm kislányt a kapaszkodó csőhöz szorítja, tanítgatja, hogy vigyázzon magára. Persze felhorgad bennem a késztetés, rászólnék a fiatalemberre, hogy lécci, lécci, add át a helyed már, dehát murok van a fülében! Úgysem hallaná. Feszengek, idétlenkedek, átadnám magam a helyemet, viszont a srác éppenséggel akadályoz ebben. Kínomban, végtelenül kedvesen, udvariasan a fiú kabátos karjára teszem a kezemet, mintha csak simogatnám, s félve duruzsolom feléje: add már át a helyet, kisapám. Rám sem néz. Felém sem fordul. Mintha nem léteznék sem én, sem a néni az unokával. Tovább zötykölődünk, jó pár megálló van még előttünk… A helyzet változatlan marad…
Namostmár természetesen nem azt állítom, hogy minden székelyföldi legény, hajadon emígy viselkedett volna a buszon. De mégiscsak felvetül a kérdés: mit tanul a székely legény az otthoni hét esztendő alatt, az elemi iskolában? Nyilván a Sapientia egyetem aulájában nem fogják kifüggeszteni a társadalmi illemszabályokat. Pedig lehet, hogy nem ártana. El tudom képzelni, hogy a felvételin sikeresen túljutott ifjak csinos kis zsebkönyvet kapnának a jó modorral kapcsolatban. (Ha-ha! Leányálom!) Jut eszembe Kiss Géza bácsi, a Bolyai iskola aranyos, végtelenül türelmes, néhai pedellusa, aki sok-sok lyukas órát arra használt fel, hogy belénk sulykolta az alapvető illemszabályokat.
Nos ez a pár keresetlen mondat csak egy éltes hölgy halk dohogása. Viszont drága székely ifjak és leányok, ha tőlünk nem, senkitől sem fogjátok megtanulni azt, hogy a társadalom nem csak okos telefonokból, mesterséges inelligenciából, rakétákból, atombombából áll. Időnként egymást is el kell viselnünk.
