Máthé ÉvaFogalmunk sem volt arról, hogy mi fán terem a bullying: az iskolai terrorizálás, megfélemlítés, kiközösítés, erőszakoskodás, kegyetlenkedés, megalázás, gyötrés, kiközösítés, szekálás, szivatás, szadizás, kötekedés, kekeckedés. Mi soha de soha nem bántottuk egymást. Vagy mégis? Egyszer, talán a hetedik osztályban Jancsikát az egyenruha dragonjánál (hátsó pánt) fogva felbiggyesztettülk a fogasra. Egy szüneten keresztül ott gebbedt. Ha jól emlékszem… De ezenkívül semmi. Ilyen unalmasak lettünk volna?
A féltve őrzött, álomszép osztálykép általában biztonságos helyen csücsül az albumban, melyben gyermekkorom relikviái némulnak bele a távoli múltba, de néha jelentkezik, kidugja a fejét a sötétségből, főleg olyankor, amikor egyre másra aláhull egy újabb sárga kankalin. Most éppen Tita lényegült át kankalinná, ő nem érettségizett velünk, a reál-sportosztályból menet közben átigazolt egy humán osztályba, talán mert túl karcos volt számára (ahogy nekem is!) a sok matek óra.
Pali-osztálytárs volt az első sárga kankalin. Fentről a második sor, jobbról a második fiú. Orvostanhallgató volt, a Marosba fulladt. Valahol a Maros-gát alatt… Napokig (hetekig?) jártunk ki a Maros-partra, szülei éjjel nappal ott voltak, nem is tudom, mit reméltek, mi nem reménykedtünk, csak éreztük, hogy ott a helyünk Palival, aki többé soha nem mosolygott ránk. Bűbájos kisfiú volt, emlékszem: oroszul is énekelt az iskolai ünnepségeken, hogy miért, ki tudja?
Ferike-osztálytárs volt a második sárga kankalin (lentről a második sor, középen, fehér blúz) , agydaganata volt, Marikának hívták tulajdonképpen, de mivel Ferencz volt a családneve, nekünk örökre Ferike maradt a mosolygós, mindig derűs, copfos lány… Vagy inkább Csaba-osztálytárs lehetett a második kankalin (fentről a második sor, balról a második srác)? Nála is agydaganatot állapított meg a doktorteam, te jó ég… annyira fiatalon ilyen súlyos csapások… Aztán jöttek a többiek… Julikát is a rák ragadta el (lentről a második sor, jobbról az ötödik, masnis kislány), és távozott talán szintén rák miatt Minya-osztálytársam (fenti sor, jobbról az első), utána ment a mindig vidám, viccelődő Tibike-osztálytárs (felső sor, jobbról a harmadik…) A felső sorban, középen, kis kackiás bajusszal Ata-osztálytársam néz rám, akkor még nagyon bizakodó, igen ambiciózus volt, és nem hiába, hiszen talán ő jutott a legmagasabb polcra mindnyájunk közül, a román parlament padjait koptatta több éven át..Ő sem él már.
Az osztálykép igen különleges kis szigete számomra a legfelső sor bal széle, ahol balról a második fiatalember, Géza-osztálytársam később ötven évre a házastársammá vált, három éve hagyott itt végérvényesen, amikor áttelepült egy titokzatos, másik dimenzióba.. Mellette – tőle jobbra az az István-osztálytársam látható, akinek ő a legfontosabb kebelbarátja volt, akibe én halálosan szerelmes voltam, akkor, amikor Géza-osztálytársam, későbbi férjem még semmit nem mondott a hormonjaimnak, ő ugyanis korábban a szépséges Ildikó-osztálytársamba volt holt szerelmes, aki köztem és a fehér masnis kislány, Mari-osztálytársam között áll, ő az érettségi után nem sokkal Ata-osztálytársam felesége lett, majd elvált tőle, ők tudják, miért…
Imádom Kányádi versét:
Sárga kankalin
Fekete pohárban
sárga kankalin.
Sokasodnak
a halottaim.
Anyám volt az első
sárga kankalin.
Gyűlnek, egyre gyűlnek
a halottaim. –
Nem fér a pohárba
már a kankalin.
Annakidején harmincöten kezdtük az együtt-tanulást az ötödik osztályban, majd kisebb-nagyobb változásokkal hét éven át szoktuk az életet, egymást, az elfogadást, próbáltuk a legkisebb lelki sérülésekkel átvészelni a kamaszéveket. Szerintem nagyon sokat segítettünk egymásnak. Jövőre hatvan éve lesz annak, hogy érettségiztünk. Vajon hányan álljuk majd körül az emlékezés asztalát? Görögországtól Németországig, a Székelyföldtől a Partiumig – sok helyszínről kell majd összegyűlnie a megmaradottaknak…
