.:: Vásárhely.ma ::.

Húsz éve várom…

Nézd csak a fotót!

Ő egy főnixmadár?

Dehogy! Csak viccelek!

Különben a tűzmadár egyes legendák szerint 500, mások szerint 15 ezer évig élt. Hol vagyok (leszek) én ettől? Szóval nem tűzmadár, hanem ez én vagyok. A Fekete-tenger partján, kb 26 évesen, tojáshéj színből világos barnára festett, igazán sikkes, majdnem földig érő ruhában… Akkoriban ez nem volt feltűnő. Elsőszülött kisfiam már 3 évesen velem nyaralt, ahogy Anyácskámék és drága párom is. Szóval ő csak egy optimista, 10 centivel a talaj felett lebegő fiatalasszony, aki még azt hiszi, hogy fényes utat jár majd be a bukaresti tévé magyar adásának szerkesztőségében, meghódítja az erdélyi magyar nézők szívét, lelkét… Aztán lett, ami lett. Erről talán majd később… De hogy mégiscsak a főnixmadár képzete is beúszik e sorok közé,  az azzal magyarázható, hogy egy igen megtisztelő, egyáltalán nem várt kérésnek teszek most eleget: A vásárhely.ma internetes újság munkatársai úgy vélik, hogy hetvenhatodik életévemben talán van még mit mondanom a kedves olvasóknak. Szóval ez amolyan rendes kis feltámadás…

Természetesen az emlékek mély kútja nem üres, igaz, kissé már zavaros, de azért néha fel-felbukkannak gyötrő, pikáns, keserédes, torokszorító, történelmi jelentőségű, fájdalmas vagy éppen örömteli események részletei, melyek némelyike talán némi figyelmet érdemel.   Mindjárt itt van emlékidézőnek az általam választott sorozatcím: szó+kép. Egyszer volt, hol nem volt, létezett egy Bukarestben szerkesztett és nyomtatott, országos terjesztésű napilap, a Romániai Magyar Szó… Néhai főszerkesztő-helyettese, Cseke Gábor váltig biztatott, hogy az annakidején készült, kedvenc életképeimhez jegyzeteket társítsak, majd e címen az írások és fotók rendre napvilágot láttak. Mi tagadás: sikerük volt. Ezt a sorozatot eleveníteném fel, remélem, a keretet egy ideig még meg tudom tölteni tartalommal… Hoppá: fel is kavarodott az emlékkútban a tiszta víz, mert az aljból lassan a felszinre türemkedett egy nem éppen kellemes eseménysor.

Történt, hogy a Gyarmath János és Cseke Gábor vezette, bukaresti szerkesztőség élére  – ukk-mukk-fukk – új vezetőség került. Én itt, vásárhelyi, vidéki naív közegemben persze szinte utolsóként értesültem arról, hogy nagy vátozásokon megy át a szerkesztőség. Stanik István és Ágoston Húgó lett a két új “boss”, én pedig – addigi rovatvezetőként, szerkesztőségi bizottsági tagként természetesen felajánlottam együttműködésemet, mit tehettem volna, viszont Cseke Gabiért erősen sajgott a szívem… Szóval ámultamban-bámultamban mást nem tehettem: jelentkeztem munkatrásnak az utódlaphoz, a Magyar Szóhoz, miután keserű szájízzel tapasztaltam, hogy velem senki semmit nem közölt, azt sem, hogy bú, azt sem, hogy bá, azt sem hogy le is vagy fel is út… Ha jól számolom: pontosan 20 éve várom a választ. Azóta sem érkezett meg. Talán egyszer, valamikor megtudom majd, miért  lettem ily végzetesen kegyvesztett. A pletykák persze jöttek-mentek, de én alkatilag nem hiszek a mendemondákban. Később (meg azelőtt is) adódtak még más, sorsszerű vargabetűk, de 43 éves újságírói pályafutásom idején talán ez volt a legcsattanósabb tasli, ami orcámon landolt.

Aki véletlenül követi FB-beírásaimat, az észrevehette, hogy hónapok óta ÉLETMONDÓ(KA) címen szoktam keseregni, fontoskodni, csevegni, olvasmányélményeket megosztani. Hogy e bevezető után emitt meddig fogom osztani az észt, az élményeket, emlékeket, kis örömökről, bánatról szóló beszámolókat, fogalmam sincs. Szerintem nem érdemes emiatt aggódni: pár esztendő még, és már szedem is a sátorfámat. Addig gyertek, meneteljünk együtt a fényes (?) jövő felé.

Máthé Éva

Kövess minket a
Facebookon!

Követem!

45

Mivel kezdte az újévet?