A mackó, a nyulacska és Luca, a kis vidra

Mélységesen mély az emlékezés kútja. Néha amikor elmerülsz benne, tökéletesre csiszolódott színes kövek kerülnek elő aljából. Az egymáshoz idomult kavicsok egykori érzelmeket, eseményeket, kedves vagy antipatikus arcokat hívnak elő régmúlt életmozzanatokból. Most éppen többezres e-book könyvtáram v betűvel kezdődő sorozatából kandikált ki egy név, hogy elárasszon az egykori, kolozsvári mozaikkockák sokaságával. Váradi B. László: Luca, a megmentett Vidra, ugrott ki a szerzők, könyvcímek rengetegéből a mű. Nem tudtam, hogy kéznél van a kis kötet, azonnal olvasni kezdtem…Tölgyesi Poós Anna remek rajzai illusztrálják, ide másoltam belőlük némelyiket.

1966-ot írtunk. A marosvásárhelyi egykeség terráriumából éppen kiszabadult, zsenge, önbizalomhiányos, de amúgy csinosnak mondott csitriként úgy evickéltem a kolozsvári diákélet zajos útvesztőiben, mint a vékony karó nélkül maradt, vézna palánta. Az apátlan, anyátlan, még egyáltalán nem nőiesedő kamaszlány esetlenségének minden ismérvét magamon hordoztam. Se ismerős, se barát, se túl nagy lelkesedés a rágesrégmúlt iránt. Ezzel kezdtük a magyar irodalom és nyelvészet oktatására való felkészülést az egyetemen. A város huzatos volt, a menzakoszt szinte ehetetlen. Rendkívül válogatós csaj voltam, mi tagadás… Egy napon a menzán, midőn szokásomhoz híven egyedül próbáltam megbirkózni a kitudjamármivel, egy vörös hajú, tagbaszakadt, torzonborz, pléh tálcáját ügyetlenül egyensúlyozó alak állt meg asztalomnál, és emígy köszöntött: Szia, Nyulacska… Leülhetek melléd? Torkomban azonnal kialakult a megszeppentség, idegenkedés gombóca, felálltam, csapot-papot, kaját hátrahagyva, szinte fejvesztve menekültem a nagy, melák pasas elől, és magamban azonnal elneveztem: Mackó. Merthogy olyan volt. Igaz, rézvörös medvét még nem láttam, de amúgy ráillett a név: szőrös volt, lomha, hangja mély, mint a medvedörmögés. Fogalmam sem volt, ki fia, borja, milyen egyetemre jár, és nem is érdekelt.

Ezután következett a rémálom: tudatosan követni kezdett. Délben a kantin előtt ácsorgott, megvárta, míg megjelenek a porondon, és ő is akkor járult a menzás pulthoz, amikor én. Nem szólított meg, nem akart többé az asztalomhoz ülni, csak minden nap illedelmesen köszönt: szia Nyulacska. Sokáig ment ez így, mígnem rászántam magamat, s megkértem, nem vadásszon rám, mert ha látom, egy falat sem megy le a torkomon. Még a végén éhen halok. Értett a szép szóból, de csak annyi változott a helyzeten, hogy várt a menza előtt, s amíg én végeztem, nem jött be a kantinba. Hónapokig ment a játék. Aztán egy nap nem volt sehol… Úgy érzetem: kihúzták a lábam alól a talajt. Akkor jöttem rá, hogy a mély vonzódás és irtózás lényegében egy tőről fakad. Másnap a helyén volt, várt. De semmi egyéb nem történt. Nem tudtuk meg egymás nevét, sem azt, hogy honnan származunk, mit tanulunk. Mivel nem kapott tőlem megerősítést, vélem, benne is lohadni kezdett a lelkesedés. Jóval ezután, talán két-három év múlva egy irodalmi körön végre szóba elegyedtünk.

De a nevünket akkor sem árultuk el egymásnak, én megmaradtam Nyulacskának, mindig így szólított, én őt sehogy, csak magamban mackóztam. Gyönyörű, misztikus fejezete marad diákéveimnek ez a néma, kitartó rajongás. Aztán elsodródtunk egymástól. Első novelláskötete nagy visszhangot keltett, csodagyereknek tartották. Vicces történet alakult ki vele kapcsolatban, ma sem tudom, hogy igaz-e vagy csak legenda, de jó sztori. A kötet címe: A kölyökharcsa, szokás szerint a borító hátulján románul is szerepelt a cím: Un pui de somn-nak fordították. Állítólag egy bukaresti magyar újságíró, amikor írt a kötetről, ezt fordította vissza magyarra, és úgy írt róla, hogy a címe: Egy kis álom… De mindegy is. A kölyökharcsát újabb prózakötetek és ökológiai írásokat tartalmazó gyűjteményei követték. Kolozsváron mezőgazdasági, állatorvosi főiskolára járt, majd Németországba költözött, Göttingában erdészeti és vadbiológiai tanulmányokat folytatott. Évekig nem tudtunk egymásról, mígnem az internet jóvoltából a facebookon vettük fel újra a kapcsolatot. Végre nyugodtan szót váltottunk, immár nem fenyegetett az a veszély, hogy jelenléte miatt esetleg újra torkomon akad a szó meg az étel, és éhen halok. 2014-ben bekövetkezett halála immár végleg pontot tett ellentmondásos, de felejthetetlen antikapcsolatunk végére…

Most, hogy elolvastam meseszép kisregényét, próbálom méltatni a Luca, a megmentett vidra című írását, de nem találok szavakat… Ö annál inkább megtalálta ragyogó mondatait. Nála a napnyugta néha napenyészet, és a vidracsaládban a három kis testvér nem óvja, védi, hanem pásztorolja egymást. Ime egy jellegzetes passzus a kisregényből: ,,A fáradt nőstény napenyészet táján talált rá újból kölykeire. Mire a napkorong elgurult, az égerláp sötétje megvastagodott. A nőstény izgatottan szaglászta körül kölykeit, mintha csak arról szeretne megbizonyosodni, hogy testrészeik épségben vannak-e. Izgatottságának okát az adta, hogy idegen vidrák, vaddisznók, és szarvasok is hátrahagyták nyomaikat, jelzéseiket a környéken. Éjszakánként hosszan elnyújtva vonítottak az aranysakálok. A fiaikat tanították vadászni.”

Laci élete során néha visszatért Romániába, és apropo medve: dokumentumfilmet készített a lomha fenevadról, amelyet nemcsak a Duna TV, de több más ország tévéi is bemutattak. A Háromszék folyóiratban Bogdán László többek között így írt róla: ,,Számtalan helyen találkozhattam vele a hatvanas évek vége óta, akkor ismerkedtünk meg valamelyik váradi vagy kolozsvári kocsmában, egyszer együtt mentünk el a nárciszrétre, néztük a fényben villódzó fehér mezőt, s váratlanul arról kezdett mesélni, hogy a virágok élnek. S ők is látnak minket, ahogyan mi őket, ha egyáltalán látjuk, mert vannak, akik nem látják, s ezért sem mindegy, hogy hogyan élünk.” (Olvasólámpa: A vadász. 2014. november 8.)