Búcsú a kenyértől

Hetvennyolc évesen új életet kezdek! Hogy ez meddig tart? Fél évig, egy évig, huszonkét évig? Ki tudja? Édes jó Anyám fél év híján száz esztendőt élt. Nem lesz könnyű. Hiszen kenyértelen, zsemlétlen, süteménytelen lesz. Meg laskátlan. De az nem baj. Soha nem voltam híve a metélteknek. Évek teltek el anélkül, hogy laskát, makarónit főztem/ettem volna. Ha sztáromapárom ilyesmit kívánt, márpedig gyakran óhajtott, én zsíros kenyeret ebédeltem. Meg pityókát – mindenféle formában. Főleg sülve! Na az lenne még nagy tragédia, ha ettől is eltiltanám magamat. Merthogy nem igazi doktor mondta ki: állj, ne tovább, hanem az internetdoki segítségével magamtól jutottam erre az elhatározásra, márminthogy no búza, no rozs, no zab. Ezentúl a rizs lesz a haverom, amit ezelőtt szintén mellőztem, rá sem bírtam nézni…

Mielőtt mélyen belemerülök ebbe a bugyorba, hadd másoljak ide egy különös idézetet. Akkor bukkantam rá, amikor az után kutakodtam: vajon ki, mit írt a kenyérről, azon kívül, hogy a sör folyékony kenyér.
“Légy üdvöz, magyar föld.
E fénylő nyári délben
olyan vagy, mint a kenyér, mely most sült ki éppen,
olyan barna, aranyos,
olyan kerek,
s mint a kenyér, telve vagy drága titkaiddal,
s mint a kenyéré, szent a te neved.”
(Názim Hikmet)

Most nézzék el nekem, nem nézek utána annak, hogy a jeles török költőnek miféle érzelmi kötődése alakult ki a magyar földdel, viszont sorai igencsak elnyerték a tetszésemet.
De vissza az internetdokihoz meg jómagamhoz… Néhány hete olyan állapotba kerültem, amilyenben eddig még nem voltam. A részletekbe nem megyek bele, talán el tudják képzelni. Internetdoktor bácsi szerint a glutén az oka. Hirtelen elhatározás: holnaptól minden “bűnös” gabona száműzve. A tünetek olyan fejvesztve hagyták el testemet, mint a gyilkos kombájn útjába vetődő, halálra rémült. tapsifüles. Azóta gluténileg jól vagyok. De hogy lehet kenyér nélkül élni?

Amikor gyermekkorom drága őrangyaláról, Amália nagymamámról mindig kimondottan a jó kovászos, lyukacsos, friss kenyér jut eszembe, ahogy esténként hersegve zabáltuk savanyú káposztacikával…
Amikor pár hónapja a balkonom alatt a Diószegi pékség nyitott kenyérüzletet, és azóta hajnaltól frisskenyér-illat lengi be lakásomat…

Amikor Parajdon a kenyérsütés – hetente egyszer – a gyermekkori mindennapjaim ünnepe volt, Piroska nagyanyám valami furkósbotszerűséggel vágignáspágolta a termetes, rozsdabarna kenyeret, és ettől olyan illat szált az udvaron, amilyent feledni nem lehet…

Szóval van jónéhány kenyérélményem, ezek örökkön örökké élnek.
Kísért a kisördög, hogy most idézzek néhány igen fura passzust a kenyérfogyasztás világtörténetéből, de nem teszem. Legyen elég annyi, hogy kenyér mindig volt és lesz, előtte – mielőtt felfedezték őseink a tüzet – csak úgy törve, vízzel keverve fogyasztották a magokat. Hoppá! bőngészőkörutam során szembejön az információ, miszerint a távol-keleten kimondottan a rizskenyér dívik. Erre kell ráfanyalodnom. Tudom, tudom: számtalan szuperrecept létezik a gluténmentes konyha háza táján. Tanulmányozon ezeket. Nem kérek jó tanácsokat.

Fel a fejjel, mondok magamnak. Volt ennél nagyobb csapás is az életemben!