Tönkő-Lukács LeventeA legtöbb középületben ott van. Zöld tábla. Futó ember. Nyíl. VÉSZKIJÁRAT. Arra az esetre, ha baj lenne. Az ember szereti tudni, hogy mindig van egy másik út. Csak attól tartok, hogy ez a gondolkodás lassan a keresztyénségbe is beszivárgott.
Sokan úgy élnek az egyházban, mintha Krisztus követése csak addig lenne kötelező, amíg nem kerül túl sokba. Ha konfliktus van, ott a vészkijárat. Ha sértődés van, ott a vészkijárat. Ha szolgálni kellene, ott a vészkijárat. Ha áldozatot kellene hozni, ott a vészkijárat. Ha meg kellene bocsátani, ott a vészkijárat. Ha önvizsgálatra hív az Ige, ott a vészkijárat.
Gyülekezetet váltunk. Lelkipásztort váltunk. Közösséget váltunk. De önmagunkat ritkán.
Pedig Jézus soha nem ígért vészkijáratot a tanítványainak. Azt mondta: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét minden nap, és kövessen engem.” A kereszt nem menekülési útvonal. Éppen az ellenkezője. Az a hely, ahol az ember már nem kifelé fut, hanem Krisztus felé.
Persze vannak helyzetek, amikor egy gyülekezet elhagyása szükséges lehet. Vannak bántalmazó közösségek, hamis tanítások, súlyos visszaélések. Ezeket nem szabad mentegetni. De legtöbbször nem erről van szó. Hanem arról, hogy kényelmesebb kilépni, mint megbékélni. Könnyebb új közösséget keresni, mint régi kapcsolatokat helyreállítani. Könnyebb új kezdetet választani, mint engedni, hogy Isten bennünket változtasson meg.
A fogyasztói világ azt tanítja: ha valami nem tetszik, cseréld le. Az evangélium viszont ezt kérdezi: És te mikor engeded, hogy Isten cserélje ki a szívedet?
Talán ezért olyan kevés ma a lelki növekedés. Mert túl sok a vészkijárat. És túl kevés az ember, aki akkor is marad, amikor a szeretet már nem érzés, hanem döntés.
Az egyház nem menekülőszoba, hanem a kegyelem műhelye. Itt nem mindig könnyű. De itt tanuljuk meg azt, amit sehol máshol nem lehet: szeretni akkor is, amikor erre már nincs természetes okunk. Mert Krisztus sem a vészkijáratot választotta. Hanem a keresztet.
Bölöni Domokos
Ábrám Zoltán
Máthé Éva
