Tetűvakaró nóta

Belül, a gatyánkban
száz tetű lapul.
Vadászok rájuk
Irgalmatlanul.
Kiszívják csöpp kis véremet,
Ellopják minden éjemet,
Hogy ők is éljenek,
Belőlem éljenek.

Vannak közöttük állhatatlanok,
Akkorát harapnak,
mint a farkasok!
Rám támad, mint egy partizán,
Úgy viszket minden porcikám…
Ilyen az éjszakám!
Ilyen az éjszakám!

Ha száz kezem lenne
Ujjakkal tele,
Az sem lenne elég
Vakarni vele!
Átvakarnám az éjszakát,
Letépném az inget, gatyát,
S úgy vakarnám tovább!

*

A nóta története

Farkas Domokos szászrégeni nyugdíjas írta levelében, 1994. szeptemberében: a görgényüvegcsűri születési Farkas István

Nagykárolyban, katonaként került orosz fogságba, ahonnan néhány társával együtt, sikerült megszöknie. Éjjel, árkon-bokron keresztül értek el a Nyulas melletti Sármásig, ahol aztán civilek juttatták csendőrkézre, 1944 november első napján. A csendőrök levettették veük bakancsukat, és spionoknak nevezve őket, talpukat verték…Kendőkből font ostorral, fegyveres kísérettel, őrsről őrsre, gyalogosan kísérték Székelykocsárdig. Ott bevagonírozták, és sok társával együtt Földvárra szállították. Szerencséjére harmadnap ácsokat kerestek, hát jelentkezett, és kivitték a táborból, lapátnyelet készíteni. Ott sikerült neki talán ezt a dalt megírni, a “Kívül a kaszárnyán, kinn a kapunál” kezdetű katonaének dallamára.

Farkas István további sorsáról ezt olvassuk a Domokos bácsi levelében: „Sajnos, szeretett sógorom, 1991-ben, épp 70. születésnapján elhunyt. Vidám, hangulatos ember volt, aki a legnagyobb bajban is tudott valami tréfásat mondani. Elit asztalos volt, évtizedekig dolgozott a régeni csónakgyárban, szakmunkásként, majd mesterként. Bukarestben egyébként egy Wenkler nevű sváb mesternél tanulta a szakmát, a harmincas években, ők csinálták különben a követségek bútorzatát is. Földvárról aztán Focșaniba szállították, onnan Szaratovba került, ahol újra énekelhette a földvári nótát… Hisz az orosz láger nem volt külöbb a földvárinál! 1948 októberében került haza. Az 1970-es években volt egy fogolytalálkozó Marosvásárhelyen. Azután többször is felkeresték volt fogolytársai itthon, Szászrégenben. Ilyenkor kérték, énekelje el azt a fogolyéneket, amit egyébként – poharazgatás közben – én is megtanultam. Most azzal a szándékkal küldöm el, hogy ezáltal egyfajta emléket állítsak ennek a sokat szenvedett, de mindig a talpára eső, humoros embernek. Sem Farkas István, sem a felesége kárpótlást a hosszú szenvedésekért nem kapott. Legyen hát ez a dal az ő kárpótlása!”