Az operett dicstelen kimúlása

Az uralkodó népellenes osztályok a műfajt jó eszköznek tartották a tömegek butításához, ahhoz, hogy port hintsenek az emberek szemébe, hogy a valóságról eltereljék figyelmüket. Mert ezekben az operettekben minden olyan szép, minden olyan jó volt, szenvedésnek, társadalmi igazságtalanságnak, nyomornak, az emberek élettel folytatott reménytelen és néma küzdelmének se híre, se pora nem volt. A színpadon hercegek, grófok, urak mulatoznak, vagy vívnak párbajt a bárónesz égő fekete szeméért, katonatisztek isszák a pezsgőt és gépíró kisasszonyok várják holdvilágos éjszakákon a mesebeli herceget, aki bizonyára eljön értük is.

Az operettekben az emberi izzadtságból palotát építő bankárok, szürke halántékú, nyájas öregurak (…) szívében felgyűl a kései szerelem, és boldogan viszik oltárhoz a kis gépíró kisasszonyt és az elárusítóleányt.

Az uralkodó társadalmi osztály képviselői fennkölt gondolkozású százszázalékos «urak», akik csupa nemes szenvedélynek hódolnak. Ez a hazug, giccses, sekélyes szentimentalizmus és romantika olyan áporodott levegőt árasztott a színpadról, amely valósággal csípte a szemet. Nyilvánvaló volt, hogy ezen operettek szelleme a fennálló népellenes társadalmi rend céljait szolgálta.

A felszabadulás után a romániai magyar színházak az útkeresés tapogatózásait leküzdve, a változott idők szellemének megfelelően olyan műsorpolitikával álltak elő, amely a színpadot újra színpaddá tette. Korunk égető kérdéseivel foglalkozó prózai darabokat vagy az idő ítéletét kiálló halhatatlan alkotásokat adták elő vagy újítottak fel.

A kolozsvári Állami Magyar Színház, majd a marosvásárhelyi államivá lett Székely Színház műsorpolitikáját a társadalmi fejlődés szolgálatába állította, és a színházat annak tekintette, ami a valójában, szószéknek, ahonnan a haladás igehirdetését végzik Thália papjai.

Az operett dicstelen és csendes kimúlása új fejezetet nyit a romániai magyar színjátszás történetében.

(Nekrológ az operettről, Romániai Magyar Szó, 1948. augusztus 26.)