Bács Ferenc: Newton és a paróka

Az alább következő adomákat az Új Élet folyóirat 1969-es szilveszteri számában találtam.

Bizonyára az olvasók közül sokan láttak már a színpadon nevető színészt, drámai konfliktus vagy lírai jelenet közepette. Vagyis amikor nem szabadna nevetnie, hiszen a szöveg szerint semmi oka rá, és a nevetés nem tartozhat a színpadon játszódó cselekményhez. Látszólag! Ugyanis a „valóságban” olyan komikus helyzetek alakulhatnak ki a színpadon, amelyek okát a néző nem mindig tudhatja. Ha a néző is észreveszi az okot és együtt nevet a színészekkel, az a jobbik eset… Amikor viszont a néző semmiről sem tud, és „nem szabad kacagni“, az a legkínosabb helyzet a színpadon. Ez mindenkivel előfordulhatott már, az élet bármely területén, mert, amit nem szabad – annál inkább…

A Fizikusok előadásán történt. A színpadon izgalmas, feszült a légkör. Már tudjuk egymásról, hogy nem vagyunk őrültek, hanem két híres fizikus áll egymással szemben. Szinte szikráznak a replikák a szenvedélytől. Belép a harmadik fizikus, aki előtt még őrültként kell mutatkoznom. Hirtelen mozdulattal visszateszem a fejemre az őrültet jelképező Newton-parókát, és akkor… kirobban a kacagás. Kacagnak a partnereim, és kacag a közönség. Én igyekszem a drámai hangulatot megőrizni. Komoly ábrázattal meredek a partnereimre. Még nagyobb kacagás. Kérdő és értetlen pillantásomra partnerem odasúgja: „Fordítva van a parókád.“