Máthé ÉvaAmikor 37 évvel ezelőtt egy akkor befejezés alatt álló, vásárhelyi tömbházba költöztem, a mai egyik fő, városi artéria kellős közepén, a Pandúrok bulevárdon, egy sekély tavacskában még estefelé békák kuruttyoltak. Nem hiszed? Járj utána!
Aztán lassan benépesült, befásult a lakótelep. Én úri helyen, a Teleki Téka háta mögötti Rigó utcában nőttem fel, ami most már sem nem rigó, sem nem az én lakhelyem. Hogy miért, az bonyolult történet. Szóval kipenderültem a polgári, kispolgári belvárosból oda, ahol annak idején a városhatár húzódott, de most már terjeszkedett a city a Csererdő felé, nem vagyok annyira a szélén. Esterházy Péter szerint: ,,Az embernek az országához nem azért van heves viszonya, mert a létezők legjobbika, hanem mert az övé.” Igaz! Osztom!
Amikor 37 esztendővel ezelőtt Anyácskáméktól, a Rigó utcából ide jártam a malter szagú, síküres, pocsékul kivitelezett lakást nézegetni, szokni, úgy éreztem, hogy legyalogok Marosvásárhely térképéről, és tulajdonképpen a kiszorulás révén már nem is leszek vásárhelyi, pedig itt születtem… Hát dehogynem! A megszokás annyira lerövidítette a távolságokat, hogy már majdnem belvárosinak, vagy legalább is teljes értékű polgárnak érzem magamat…
Elnézem ezt a ligetesedett tájékot, a csendesen, néma megadással satnyuló tömbházakat… Egyesek megújultak a mindenféle támogatási porgram jóvoltából, mások úgy vedlenek, mint a kígyó, amikor a bőre túlságosan megkopott. Jut eszembe, hogy a forradalomnak hitt Nagy Felfordulás után 1-2-3-4 évvel pazar virágos balkonokban gyönyörködhettünk párommal, fiaimmal. Pedig nem volt sok pénze az embereknek, de jókedvük volt, és ez fokozta szépigényüket. Most ha körülnézek, csak a lehangolóan sematikus teraszkorlátok, balkonbetonfalak köszönnek vissza. Alig 1-2 közeli és távolabbi számszéd vetekszik álomszép muskátliimmal.
Pár éve még dicsérték őket, ha néha szembe mentem egy-egy telepi ismerőssel, de szerintem már fel sem néznek harmadik emeleti teraszomra. Nem kommentálnak. Hogy azért, mert nem látják a virágaimat, vagy mert restellik, hogy ők már nem díszítik a környezetüket? Ki tudja?
Ez már az én szűkebb és egyben szürkébb pátriám. Itt ájult a földre sztáromapárom, ömlött a drága vére az aszfaltra, az volt az első aggasztó jele annak, hogy nagy a baj… Itt tört el a bokája is egy síkos téli napon, amikor a kór miatt már nem működtek biztonságosan alsó végtagjai…Itt csapott bele a villám kedvenc óriási fűzfánkba, ketté szakadt, csak fele maradt, mint ahogy az én énem is kettéhasadt, amikor magamra maradtam…
Kis örömök, nagy bánatok csücsülnek a semmi ágán.
Tönkő Lukács Levente
Bölöni Domokos
Ábrám Zoltán
