Akit nem érdekelt a Steaua, az ASA-nál akart játszani – in memoriam Aurel Stoica

Szerette a focit és imádta a közönséget. Elégtétel volt számára a jól sikerült csel, pontos passz vagy helyezett lövés, amellyel örömöt szerzett a nézőknek. Még annak a nemzedéknek volt az egyik utolsó tagja, akit nem a pénzszerzési lehetőség hajtott. Minderről élete egyik utolsó interjújában  mesélt a ma 67 évesen elhunyt Aurel Stoica. A beszélgetés egy készülő futballtörténelmi könyv része, amelyet a néhai kiváló játékos távozására való tekintettel hozunk nyilvánosságra.

– Létezik-e még olyan Maros megyei futballista, aki innen indulva előbb játszott a Steauanál, és csak azután került az ASA-hoz?

– Hát… Talán… Ez még soha nem fordult meg a fejembe. De, ha jól belegondolok, se előttem, se utánam nem volt rá eset, hogy a B-ből egyenesen a Steauahoz kerüljön valamelyik Maros megyei focista, és csak utána, némi kerülővel, az ASA-hoz.

– Van fogalmad, hol és hogyan figyeltek fel rád, a dicsőszentmártoni csapatnál focizó középpályásra a Steaua vezetői?

– Mielőtt elvitt volna a Steaua, a Chimicát, amely addig hagyományszerűen a B divízió III., erdélyi csoportjában játszott, 1979 nyarán átsorolták a II. szériába. Összekerültünk az öt bukaresti csapattal: a Rapiddal, a Progresullal, a Metalullal, az Autobuzullal és a Mecanică Finăval. Tizenkilencedik résztvevőként, Luceafărul néven ugyancsak ebben csoportban játszott a junior válogatott is, amelynek az eredményei nem befolyásolták a hivatalos statisztikát. A fővárosi együttesek vasárnap délelőttönként játszott mérkőzéseit rendszeresen látogatták az első osztályos csapatok vezetői, edzői, játékosai is. Mint utólag megtudtam, így vett észre és figyelt egy ideig Gheorghe Constantin, a CCA és a válogatott egyik jelképes futballistája, a Steaua akkori főedzője. Úgy látszik, megtetszhetett a játékom, mert 1981-ben behívott a katonacsapathoz.

– Gondolom, mint olyannak, akit addig sem az ASA, sem a junior válogatott nem kertelt, leesett az állad.

– De még mennyire! De nem csak én lepődtem meg, a dicsői klub vezetői is, a szurkolók is el voltak képedve. Méghogy egy erdélyi kisváros B osztályos csapatától játékost igazolna a Steaua… Egy egyszerű gépkocsivezető fiát… Mi tagadás, nagy szó volt annak idején. A lényeg azonban más: én hallani sem akartam arról, hogy Bukarestbe költözzek. Katonaköteles korban voltam, de ragaszkodtam a szüleimhez, a városhoz, a csapattársakhoz, és úgy éreztem, hogy a főváros meg a Steaua túl nagy falat nekem. Emlékszem, egyik nap beállított hozzánk egy bizonyos Gorgoneţ nevű tábornok. Apám feltárcsázta a stadion számát, telefonhoz kéretett, és közölte, hogy az elvtárs hamarosan indul a pálya felé. Hagytam csapot-papot, tréningruhában bevágódtam a Daciámba, és elhúztam a csíkot, így már nem talált. Mire felszusszantam volna, két hét múlva az említett úriember visszatért, de ezúttal egyenesen a meccsünkre állított be. Miután a bíró lefújta a mérkőzést, megfogott, és a következőket mondta: „Fiam, ha most sem jössz velem Bukarestbe, Máramarosszigeten fogsz katonáskodni a hegyekben, ott, ahol a puskád csöve ki sem látszik a hóból!” Szegény apám úgy megijedt, hogy gipszes lábbal felpattant, és szalutált.

– Manapság szinte minden román vidéki játékosnak az az álma, hogy, ha nem is külföldre, de legalább a Steauahoz vagy a Dinamohoz jusson. Tényleg nem vonzott a klub hírneve?

– Vonzani vonzott, azonban fel tudtam mérni a képességeimet. Azzal tisztában voltam, hogy meg tudnám állni a helyem az A-ban, de azt is láttam, hogy a Steaua akkori fedezetvonalát egytől egyig volt és jelenlegi válogatott játékosok alkották: Dumitru, Tudorel Stoica, Iordănescu, Aelenei… Tudtam, hogy csak úgy kerülhetek be a csapatba, ha az első hét-nyolc, tíz fordulóban kivágom a rezet, meccsről meccsre gólt rúgok, elfektettem az ellenfeleket, vagy gólpasszt adok. Szóval valami felejthetetlent kellett volna alkotnom, olyasmit, amitől a szurkolók kukkra szöknek. Ment is egy ideig a játék, de aztán hirtelen megszakadt a fonal. Sajnálatos módon, éppen Marosvásárhelyen, az ASA ellen vívott mérkőzésen. A névrokonom, Stoica I. elkezdett anyázni a pályán, én meg tudván, hogy nincs igaza, visszapofáztam. Attól a perctől kezdve, kikerültem a csapatból, lecsúsztam a kispadra, majd át az utánpótláshoz, ami nem volt ínyemre. És akkor eldöntöttem: én itt többé nem focizok, inkább hazatérek „falura”, Dicsőbe, és ott folytatom, ahol abbahagytam. Vonatra ültem, mert amúgy is elegem volt a sok bozgorozásból. Mert milyenek a bukarestiek, ha magyar vagy, ha román, erdélyiként hazátlannak neveznek! A Chimicán kívül akkor már volt másik két alternatívám: az „U” Kolozsvár és az ASA.

– 1982 eleje az ASA-nál talált, ám mégsem sikerült bemutatkoznod Maros megye élcsapatában.

– Hat hónap után otthagytam a Steauát, de bakaként nem kaptam játékjogot Kolozsváron. Vásárhelyen edztem, de nem játszhattam, mert már aláírtam az „U”-val. Csak akkor csatlakozhattam új társaimhoz, miután leszereltem. Fiatalságom talán legszebb öt évét töltöttem a Szamos partján.

– …míg végre 1987 nyarán immár hivatalosan is az ASA játékosává váltál.

– Huszonvalahány év után, egy öregfiú-meccs harmadik félidejében tudtam meg, hogy még mielőtt a Steaua kezet tett volna rám, az ASA tényleg el szeretett volna hozni, de valaki bebeszélte az akkori edzőnek, hogy rám kimondottan csak a támadásban lehet számítani, nem jövök hátra, nem segítem a védelmet. És akkor nem engem igazoltak le, hanem Medgyesről hoztak egy középpályást.

– Egészen pontosan Ördögh Attila nem téged, hanem a Gaz Metan fedezetét, Valer Dulăut választotta.

– Ezt nem én akartam kimondani, mert valaki még azt hiszi, hogy én neheztelek az akkori vezetőkre, edzőkre vagy az általuk leigazolt játékosra. Nem. De ami késik, nem múlik. Ami nem adatott meg fiatal koromban, összejött később. Szinte 29 éves voltam, amikor teljesült a vágyam, és végre, az egyetem befejezése után „hazajöhettem” Vásárhelyre. Pedig akkoriban, amikor eldöntöttem, hogy távozok Kolozsvárról, a Temesvár is, a Medgyes is érdeklődött irántam. Utóbbi egészen komoly ajánlattal rukkolt elő, olyannal, amilyent tízből kilenc focista nem utasítana vissza. De én végre az ASA-nál akartam focizni, aminek Cornel Cacoveanu örült a legjobban.

– Mi volt a titka annak a csodálatos összhangban működő középpályás sornak, amit Dinu kovácsolt össze három különböző csapattól érkező játékosból: Erőss, Stoica, Ivan, akikhez a visszavágóban csatlakozott a későbbi válogatott, Sabău is.

– Ha most nagyképű akarnék lenni a neves klubcsapatok példáját hoznám fel, ahol különböző bajnokságokból érkező sztárok néhány forduló után úgy összeszoknak, mintha világ életükben együtt játszottak volna. De ugyanez történik a kispályás amatőröknél is: a jobbak egy-egy mozdulatból vagy tekintetből érzik, kiismerik egymást. Alig kellett eltelnie néhány hétnek, Erőss Karcsival és Toma Ivannal egymás gondolatait is képesek voltunk kitalálni a pályán. Mindketten nagyszerű játékosok voltak, Neluţu Sabăuról, erről a kiváló tehetségről nem is beszélve. Mindannyian tudtuk, mire vagyunk képesek, melyek a jó és a kevésbé jó oldalaink, így egymást kiegészítettük. Ha rövid ideig is, de Kolozsváron volt szerencsém Angelo Niculescuval, a ’70-es válogatott egykori edzőjével dolgozni. A Bibliát parafrazálva, ő mindig azt mondogatta: „Add meg a focistának, amihez ért!”. Tudta, mire vagyok képes, és soha nem erőltette velem, akit Törpének (Pitic) nevezett, hogy védekezzek, vagy legyek ott a magas labdáknál. Ilyen volt Dinu is.

– Gondolom, hogy te örültél a legjobban Dinu támadó jellegű játékstílusának.

– Élvezet volt abban a játékrendszerben – a csatárok mögött – focizni. Még akkor is, ha sok meccsen egy óra után Dinu lehívott a pályáról. Mellesleg teljesen érthető módon, hisz nem rendelkeztem olyan teherbíró képességgel, mint Erőss vagy Ivan. Engem a technikám tartott a kezdő 11-ben, amit az edzőnk is elismert. Mi tagadás: én egy bohémabb típusú játékos voltam, vagy legalábbis azzá váltam a kolozsvári egyetemista csapatban. Szerettem a focit és imádtam a közönséget. Elégtétel volt számomra, amikor egy jól sikerült csellel, pontos passzal vagy egy helyezett lövéssel örömöt szerzek a nézőknek. Még annak a nemzedéknek voltam az egyik utolsó tagja, akit nem a pénzszerzési lehetőség hajtott.

– Mi történt a Dinu-korszakot követő esztendőben, amikor szégyenszemre 6 ponttal estetek ki az A-ból?

– Sokat lehetne beszélni arról az évadról, de lehet, hogy nem én vagyok erre a legilletékesebb. Mit is mondhatnék? Azt, hogy csütörtöktől vasárnapig, a családjainkból kiszakítva, a víkendtelepi bázison készültünk és laktunk, majd a meccs előtt egy pár órával közölték, hogy mennyivel kell elveszítenünk a mérkőzést? Vagy azt, hogy hétről hétre ki kellett kapnunk ahhoz, hogy megkapjuk a meccsprémiumot? Oda jutottunk, hogy szégyelltünk kimenni a városba. Mit mondjak, jó hülyék voltunk.