.:: Vásárhely.ma ::.

A pályagondnok-kapitány fájdalma

Fáj a szíve Puji Jánosnak, az Electromureș valamikori csapatkapitányának, amikor a Tudorbeli egykori csapat stadionja mellett sétál el, és egy oda egyáltalán nem illő, hatalmas ipari létesítményt lát a fűszőnyeg és a lelátók helyén. 

Mindenki Nániként ismer és szólít, elárulnád, honnan származik ez a nem mindennapos becenév?

– Még kiskoromban a nővéremtől kaptam. Így szólítottak szülőfalumban, Marosszentkirályon, így ismertek meg Vásárhelyen is, amikor bekerültem a kölyökcsapatba.

– És az maradtál az Electromureșnél is, ahol mondhatni fél életet leéltél.

– Játékosként 1970-től ’83-ig, majd gondnokként szinte még egy évtizedet húztam le. A szívemhez nőtt a klub, az emberek, a csapat, a pálya, a szurkolók, s gondolom, rám is emlékeznek még egy páran. Hosszú ideig nem csak játékosa, kapitánya is voltam az Electronak, ami rendkívül megtisztelő volt számomra.

– Sok szép emlék köt a Tudor negyedi csapathoz, melyiket tudnád ezek közül kiemelni?

– Nem könnyű, hisz részese voltam két hármadik ligás feljutásnak, előbb Electrozahărul, majd Electromureș néven. Első alkalommal a ligeti stadionban harcoltuk ki a feljutás jogát az Olthévíz ellen, amihez egy 25 méteres, jól helyezett bombagóllal magam is hozzájárultam. A második feljutásunkat meg a Tudorbeli pályánkon harcoltuk ki Szentegyháza ellen. Sokat nem játszottam a harmadosztályban, mert egy sérülés közbeszólt. De a maradandó emlékek közé sorolhatnám azt a szép rivalizálást, amit a Metalotehnicaval folytattunk. Leszámítva az 1978/79-es idényben történteket, amikor az utolsó fordulóban történtek miatt mindkét csapatot kizárták a megyei bajnokságból. És kezdtük elölről, a városiban.

– Félretéve az érzelmeket, miként vélekedsz, a két csapat közül melyik volt a jobb?

– Én azt mondom, hogy a Metalotehnica. Egyénileg is, csapatként is. Nekünk kétszer annyit kellett dolgoznunk, hogy felérjük az ő szintjüket. Aki emlékszik, tudja, hogy nagyon ritkán győztük le őket. Akár a városi bajnokságban, akár a megyeiben vagy a C osztályban. Örülnünk kellett, amikor a mérkőzés döntetlennel végződött.

– Milyen volt a kapcsolat a két tábor között?

– Nagyon jó. Legtöbbünk gyerekként, ifiként csapattársak voltunk az ASA-nál, ahol ugyanaz a remek edző és csodálatos ember, Kiss Árpi bácsi nevelt. A barátság az után sem szűnt meg, miután ellenfelekké váltunk. Nem egyszer fordult elő, hogy meccs után ugyanabban a vendéglőben ettünk-ittunk. Ilyenkor természetes volt, hogy a másik asztalhoz menjünk, és barátokként üdvözöljük egymást, koccintsunk és szót váltsunk. A Víkendtelepen együtt minifociztunk, amíg a vezetőink, az esetleges sérülésektől tartva, meg nem tiltották ezt a kiegészítő tevékenységet. A rivalizálás a vállalatvezetők, Kiss Bici és Olteanu közt folyt. Mi játékosok soha nem rúgtuk vagy köpdöstük egymást, mint sokan a mai focisták közül.

– Még mielőtt megadatott volna, hogy az Electroval a C-ben focizzál, az esélyt felkínálta a Laminorul Roman is, ám mégsem éltél vele.

– Pedig szinte-szinte összejött az átigazolás. Nem csak engem, többünket csaltak a Neamț megyei csapathoz. Összesen nyolc játékost szemeltek ki Maros megyéből; az Electrotól hárman voltunk, Bükkösi, Crăciun és jómagam. De ott volt Ruszi Jóska és Cioloboc is, akikkel a mai napig jó barátok vagyunk. Három hétig Románvásáron készültünk, játszottunk két felkészítő mérkőzést, az egyiket a Steaua ellen. Jó gárda verődött össze, Jenei Imre, aki akkor a fővárosiak kispadján ült, gratulált, mondván, hogy egy jó edzővel egészen szép eredményeket érhetünk el. Azonban amikor már úgy tűnt, hogy megegyezünk, hisz lakást, állást, jó fizetést ígértek, külső tényezők miatt mégsem jött össze… Az igazgatónk, amikor megtudta, hogy el akarok menni, hirtelenjében ő is lakást ajánlott és állást ígért a feleségemnek. Másrészt társam, Crăciun felesége mindegyre azzal nyaggatta az urát, hogy nincs mit keresnünk Moldvában. És így maradtunk Vásárhelyen, amit nem is bánok.

– Aztán jöttek a hegyen túliak Marosvásárhelyre, és az elrománosítási folyamat az Electromureșt sem kerülte el.

– Mi meg szinte egyik napról a másikra estünk ki a csapatból. Szegény Covaciu kollégám, Isten nyugtassa, hisz egy derék védő és csodálatos társ volt, ki is fakadt egyszer. „Nem jön hogy higgyem, hogy ti csak azért nem focizhattok, mert magyarok vagytok!” – háborgott, szavai a mai napig a fülembe csengenek. Nagyon fájt, de nem tehettünk ellene. Az is igaz, hogy az én pályámnak nem a keresztlevelem, hanem egy csúnya sérülés vetett véget. Ioan Olteanu igazgató viszont annyira szeretett, hogy nem akart elengedni, megtett a Jeddi úti stadion adminisztrátorává. Három beosztottam volt, akivel éveken keresztül a létesítmény csinosításán, a gyepszőnyeg minőségén dolgoztunk.

– Milyen érzelmek keringenek benned, amikor a lebontott Jeddi úti stadion mellett sétálsz el, ahol ma már egy behemót gyógyszergyár éktelenkedik a tömbházak közt?

– Fáj, nagyon fáj… Nem vitatom a gyógyszergyárak hasznát, de ugyanakkor kérdezem: pont a focipálya helyébe kellett azt megépíteni? Hol volt az illetékesek esze, amikor ilyesmire engedélyt adtak? Tudom, hogy a legújabb tribünt, a fémvázas lelátót szétvágták, és beadták az ócskavasba. Sok mindent megértem, de ekkora szemétséget…

– Mégsem a stadion lebontása volt az oka a távozásodnak…

– Hát nem. A ’89-es rendszerváltás után egyre szűkösebb anyagi keretek közé szorult a sport és a foci. El-elmaradt a fizetés, aztán az új, nacionalista-sovén vezérek tettek arról, hogy aki magyar, ne érezze jól magát sem a pályán, sem körülötte. Éreztem, hogy nekem ebből ennyi elég, a feleségemmel úgy döntöttünk, inkább kimegyünk Magyarországra. Aztán a sors úgy hozta, hogy hazatelepedjünk, és visszatérjünk a Tudor negyedbe.

 

 

 

Szucher Ervin

Kövess minket a
Facebookon!

Követem!

330

Miként vélekedik Dorin Florea jelöltségéről?