.:: Vásárhely.ma ::.

A Metz kispadján ül, de lélekben Vásárhelyen van

Március 11-én a 70. életévét tölti Marosvásárhely minden idők legeredményesebb futballistája és labdarúgó-edzője. A Franciaországban élő és mindmáig dolgozó Bölöni László lélekben egy percig sem szakadt el szülővárosától. Nem felejtette el, honnan indult, és tudja, hová szándékozik visszatérni.

 Hetven esztendősen sem tudsz nemet mondani a kihívásoknak, most éppen a francia másodosztályban hasznosítod a tudásodat. Hogy érzed, csapatod a Metz esélyes a feljutásra?

Egy edzőnek soha nem szabad azt mondania, hogy nem. A szurkolók számára szinte felfoghatatlan volna még egy évet a második vonalban tölteni. A vezetők, a befektetők is nagyon szeretnék, ha szintet lépnénk, de szerencsére ők is tudatában vannak annak, hogy miután szinte az összes értékes játékost eladták, a jelenlegi kerettel nagyon nehéz lenne kiharcolni a visszajutást. Nem panaszkodom, vannak jó focistáim, de hiányoznak azok a vezéregyéniségek, akik egy-két megvillanással képesek eldönteni egy-egy mérkőzés sorsát. Innen is a hullámzó teljesítmény. Egy-két jó eredmény után becsúszik egy váratlan otthoni botlás. Szerencsére két döntetlen után sikerült ismét győznünk, és ott vagyunk három pontra a második helyezett Sochauxtól.

Játékos korodban az ASA-val is jó pár évig ott voltatok a dobogón vagy annak közelében. Bajnokságot is nyerhettetek volna, vagy az már túl nagy falat lett volna egy székelyföldi csapatnak?

Ki merem jelenteni, hogy az illetékesek komolyabb hozzáállásával és némi szerencsével akár azok is lehettünk volna. De nem az 1977/78-as idényben, amikor az első helyen zártuk az őszi idényt! Hanem azelőtt három évvel, amikor a dobogó második fokán végeztünk.

A Nágel, Czakó, Kiss, Nagy Miki, Mureşan-féle nemzedék kikopása után tehetséges fiatalok jöttek, akik az ifi vagy olimpiai válogatottban is bizonyítottak: Fanici, Gál, Biró I., Bozeşan, Szabó… Mégis miért inkább a kiesés ellen kellett harcolnia az ASA-nak és nem az első öt-hat hely egyikéért?

Bocsánatot kérek, de ki volt az a futballista az új nemzedékből, akit egy napon lehet emlegetni Nagy Mikivel, Czakóval vagy Mureşannal? Nem állítom, hogy azok, akik a helyükbe érkeztek nem voltak eléggé jók, eléggé tehetségesek, vagy nem tettek meg mindent annak érdekében, hogy továbbvigyék a zászlót, de egyikük sem volt megáldva azzal a zsenialitással, amivel Miki és társai. Fanici-csal, Biró Imivel, Ilie Costellal, Gál Dezsőkével, Bozeşannal, Szabó Pityúval és a többiekkel is sikerült nagyon jó meccseket játszanunk, látványosan fociznunk, legyőznünk bajnokokat és bajnokjelölteket, megtöltenünk a ligeti stadion lelátóit, ott lennünk az élmezőny tövében. Félreértés ne essék, én nem becsülöm le a Mikiék után érkezőket, csak úgy érzem, hogy az igazán nagy ASA-t a ’70-es évek közepén tapsolhatta a közönség.

Edzőként mire vagy a leginkább büszke? Tippelésem szerint a Sportinggal elért siker, a Standard Liège bajnoki címe, Ronaldo felfedezése, talán Magyarország legyőzése lehet a topon…

Minderre, meg ezen kívül még három-négy dologra. A legnagyobb fegyverténynek viszont azt tartom, hogy a Balkánból érkezettként egy olyan nyugati futballban álltam helyt, amelynek a közelébe az otthoniak közül nem sokan fértek. Nem ülhettem a Paris Saint Germain kispadján, de tudom, hogy harcolt értem a Bordeaux, az FC Porto és más neves klubok. Talán az sem mellékes, hogy harminc év után sem kerültem a süllyesztőbe. Hogy időnként volt egy-egy arabvilági „kiruccanásom” Katárba, az Emirátusokba vagy Szaud-Arábiába, hát Istenem… De onnan mindig volt visszaút, Európában várt egy nyitott kapu. Ha meg valamit fájlalok, az a román válogatotthoz fűződő legutóbbi történetem. Sajnálom, hogy nem tudtam meggyőzni azokat, akik már eleve más irányból várták a megoldást, arról, hogy érdemes lenne valamit átvenni a nyugati civilizációból és mentalitásból, abból a világból, amelyben már több, mint három évtizede élek és dolgozok.

Mit szeretnél még elérni életed hátralévő aktív éveiben?

Nehéz lenne ezt konkrétumokba önteni. Én mindig azon voltam, hogy ahol dolgozom, ott alkossak maradandót. Most éppen Metzben. Hetven év ide, vagy oda, úgy érzem, még mindig megvan bennem a képesség, hogy rátapintsak a lényegre, hogy észrevegyem, hol, mi a gond, hogy hasznos tanácsokat adjak… Vajon nem lenne felelőtlenség a részemről, ha a koromra való tekintettel leállnék, és hagynám ezt az élettapasztalatot beporosodni, és nem egy adott közösség javára kamatoztatni? És most nem csak a futballra gondolok, hanem úgy általában, az életre.

A múlt évben kriptát szerettél volna építtetni családodnak a református temetőben. Nem érzed úgy, hogy Marosvásárhelynek sokkal inkább élve lenne rád szüksége, mint halva?

Dehogynem, éppen ezért mondtam az előbb azt, amit mondtam. Már számtalanszor kijelentettem: számomra Marosvásárhely a világ közepe. Én meg olyan vagyok, mint a korzikaiak, akik soha nem távoznak a szigetről; amikor elmennek, azt mondják, hogy egy ideig hiányoznak. Egy-két ügynek én is részese voltam, és, még ha nem is az első vonalból, de csak toltam a szekeret. Ilyen szerepet ezentúl is szívesen vállalnék: az otthonom megvan, a szívem oda húz.

Milyen érzés manapság végigsétálni a szinte fák nélkül maradt Ligetben, pillantást vetni a hanyagság által elpusztított stadionra, amelyet rólad akarnak elkeresztelni?

Nyilván, hogy fájdalmas. És szomorú, hisz mindannyian felelősök vagyunk ezért. Elképesztő, hogy egy-egy ilyen projekt mögött mennyi gyarló gondolat tud meghúzódni, és létfontosságúvá válni. Holott a vásárhelyi stadion, a sportélet, az itteni emberek ennél sokkal többet érdemelnének.

Szucher Ervin

Kövess minket a
Facebookon!

Követem!

41

Mire számít a választási kampányban?