Tönkő Lukács LeventeA mai biciklizés közben hallottam ezt a mondatot: „Fizeti az állam a papot. Elégedjen meg vele!”
Nem sértődtem meg. Nyolc év falusi szolgálat után az ember már megtanulja, hogy a lelkipásztorról sokszor azok tudják a legpontosabban, mennyit dolgozik, mennyit keres és mivel kellene megelégednie, akik a legkevésbé látják a szolgálatát. De ez a mondat nem elsősorban rólam szól. Nem is a lelkipásztorok fizetéséről. Sokkal inkább arról, hogyan alakítottuk át az egyházat olyan intézménnyé, amelytől mindent elvárunk, miközben egyre kevesebb felelősséget érzünk érte. Romániában a lelkipásztor jövedelme két részből áll: állami kongruából és a gyülekezet saját hozzájárulásából. Erről lehet vitatkozni. Lehet azt mondani, hogy az állam támogassa az egyházakat, és lehet azt is, hogy ne támogassa. Egy demokratikus társadalomban mindkét álláspontnak helye van. De ne csapjuk be magunkat: a mondat nem finanszírozási modellről szólt. Hanem arról, hogy ha az állam fizet valamit, akkor én kivonhatom magam a felelősségből.
Fizesse az állam a papot. Tartsa fenn az egyházat. Javítsa meg a templomot. Gondoskodjon a szegényekről. Nevelje fel a gyermekeket. Ápolja az időseket. Őrizze meg a kultúrát. Tartsa életben a falut.
Mi pedig majd a kerítés mellől elmondjuk, hogy mindezt rosszul végzi. Ez korunk egyik legnagyobb önámítása: egyre több mindent követelünk a közösségeinktől, miközben egyre kevesebbet vagyunk hajlandók hozzájuk adni. Jogot formálunk arra, amit már nem akarunk hordozni. Elvárjuk a gyümölcsöt attól a fától, amelynek a gyökerét mi magunk hagyjuk kiszáradni.
Legyen templom, de ne kerüljön pénzbe. Legyen harang, de más fizesse a villanyt. Legyen lelkész, de ne beszéljen felelősségről. Legyen keresztelő, esküvő és temetés, de az egyház lehetőleg csak akkor keressen bennünket, amikor nekünk van szükségünk rá. Legyen közösség, de ne várjon jelenlétet. Legyen segítség, de ne kérjen áldozatot. Legyen szolgálat, de a szolgáló elégedjen meg azzal, amit kap.
Ez nem gyülekezeti gondolkodás. Ez fogyasztói keresztyénség. Ebben a rendszerben a lelkipásztor vallási szolgáltató, a gyülekezeti tag ügyfél, a templom pedig lelki ügyfélszolgálat. Az ember időnként betér, igénybe vesz valamit, majd hazafelé értékeli a kiszolgálást. Megfogott-e a prédikáció? Elég szép volt-e a szertartás? Elég kedves volt-e a pap? Megérte-e az időt? Csakhogy Krisztus nem ügyfeleket hívott. Tanítványokat hívott.
Nem azt mondta: vegyétek igénybe az egyház szolgáltatásait. Azt mondta: kövessetek engem. Vegyétek fel a kereszteteket. Hordozzátok egymás terhét. Adjatok. Szolgáljatok. Legyetek egymás tagjai. Amikor hajnalban megszólal a telefon egy haláleset miatt, nem a kongrua kel fel. Amikor egy család szétesik, nem a költségvetési sor ül le velük beszélgetni. Amikor egy beteg ember fél a haláltól, nem az állami támogatás fogja meg a kezét. Amikor egy idős ember hetek óta senkivel sem beszélt, nem a minisztérium kopogtat be hozzá. És amikor vasárnap megszólal az Ige, azt sem egy finanszírozási rendszer hirdeti. Hanem egy ember.
Egy esendő, sokszor fáradt, hibákat is elkövető ember, akit nem az állam küldött a gyülekezetbe, hanem akit a gyülekezet hívott el, és akinek a szolgálatát nemcsak pénzzel, hanem bizalommal, imádsággal és közös felelősséggel kellene hordoznia. A lelkipásztor fizetéséről természetesen lehet beszélni. Az elszámoltathatóságáról is. Arról is, hogy méltó-e a szolgálatára. A lelkészi palást senkit nem tesz érinthetetlenné, és a kongrua sem mentesít senkit a munkától. De ugyanilyen őszintén kellene beszélni a másik oldalról is. Arról a gyülekezeti gondolkodásról, amely minden szolgálatot természetesnek vesz, minden áldozatot sokall, minden hiányért mást hibáztat, és minden saját felelősségére talál valamilyen magyarázatot. A pap dolgozzon többet. A gyülekezet adjon kevesebbet. Az állam fizesse ki a különbséget. Krisztus pedig lehetőleg ne kérjen semmit.
Talán ez a mondat legmélyebb üzenete: „Fizeti az állam a papot. Elégedjen meg vele.” Vagyis tegye a dolgát, amikor szükségünk van rá, de ne emlékeztessen arra, hogy az egyházhoz nekünk is közünk van. Ne kérdezze meg, mikor voltunk utoljára istentiszteleten. Ne beszéljen adakozásról, szolgálatról, hűségről vagy felelősségről. Ne zavarja meg azt a kényelmes hitet, amely szerint keresztyénnek lenni jogokat jelent, kötelezettségeket azonban nem. Pedig az egyház soha nem az állami támogatásból élt. Az állam adhat pénzt, de hitet nem. Felújíthat templomot, de gyülekezetet nem. Fizethet kongruát, de elhívást nem. Fenntarthat intézményeket, de közösséget nem teremthet. Azt csak olyan emberek tudják, akik nem kívülállóként beszélnek az egyházról, hanem vállalják, hogy ők maguk is részei. Nem az a legnagyobb veszély, hogy az állam fizeti a papot. Hanem az, hogy közben a gyülekezet elfelejti: neki nemcsak papja van, hanem küldetése is. És ha egy közösség már csak azt számolja, mennyit kap a lelkipásztor, de azt nem kérdezi meg, mennyit vállal ő maga Krisztus egyházából, akkor ott nem elsősorban a pénzzel van baj. Hanem a hittel. Mert ahol mindenki a másiktól várja az áldozatot, ott előbb-utóbb nem lesz, aki áldozzon. Ahol mindenki szolgáltatást vár, ott nem lesz, aki szolgáljon. Ahol mindenki csak azt kérdezi, mit kap az egyháztól, ott egyszer eljön a nap, amikor már nem marad egyház, amelytől kérdezni lehet. Akkor majd talán lesz állami kongrua.
Csak pap nem lesz. Lesz felújított templom. Csak gyülekezet nem lesz. Lesz harang. Csak senki nem érti majd, miért szól. És akkor már késő lesz azt kérdezni, ki nem fizette meg eléggé a lelkipásztort. Mert nem a lelkipásztort veszítettük el. Hanem egymást.
Bölöni Domokos
Ábrám Zoltán
Máthé Éva
