Szerdán veszi át Krasznahorkai a Nobel-díjat

December 10-én újabb magyar Nobel-díjjal gazdagodik a nemzet, hiszen köztudott, hogy a Svéd Akadémia Krasznahorkai László magyar írónak ítélte oda az irodalmi Nobel-díjat. A hivatalos indoklás szerint Krasznahorkai látnoki erejű műveiért részesült az elismerésben, amelyek az apokaliptikus terror közepette is képesek megmutatni a művészet erejét. A döntés mind a kitüntetett, mind közvetlen és tágabb közössége, az egész magyarság számára megtisztelő, bár nem számít meglepetésnek, hiszen évek óta az esélyesek között szerepel. A gyulai születésű, 71 éves Krasznahorkai László több alkotásából film is készült: Kárhozat, Sátántangó, Werckmeister harmóniák (Az ellenállás melankóliája), amelyeknek a forgatókönyvét a rendező Tarr Bélával írták, akárcsak más filmje esetén is (pl. A torinói ló). További regénye a Háború és háború, Báró Wenckheim hazatér, ugyanakkor sikeres elbeszélések szerzője.

Az irodalmi Nobel-díj idei odaítélésére vonatkozó korábbi döntés nyilvánosságra hozatalát követően sokan reagáltak a hírre. Az újdonsült Nobel-díjasnak négy évtizede barátja és munkatársa, Tarr Béla filmrendező mindjárt reagált az örömhírre, ami közvetett módon számára is elismerés és megbecsülés: „A legnagyobb örömmel fogadtam a hírt. Ez egy megérdemelt, méltó elismerése Krasznahorkai László életművének, szerintem nagy elégtétel. Évek óta számítottam rá. Ha valakinek van egy ennyire egyéni, saját nyelve és határozott világlátása, az maximálisan megérdemli ezt az elismerést.”

A Nobel-díj jelenleg a legnagyobb nemzetközi elismerése a kivételes szellemi teljesítménynek, és a díj világraszóló elismerést jelent nemcsak a díjazott, hanem nemzete számára is. Az ország kis méretéhez képest kiemelkedő szerepet játszottak magyar vagy magyar származású tudósok, művészek. Többek között megszólalt a nemzet miniszterelnöke, Orbán Viktor, aki Krasznahorkai László egész nemzetre kiterjedő sikerét méltatta. Kihangsúlyozta a magyar nemzet összetartozását és a kultúra, különösen az irodalom jelentőségét egy olyan élethelyzetben, amikor a magyar nemzetet elsőrendűen nem a földrajz, nem az államhatára, hanem a nyelv, a kultúra, a történelem és a közös lélek tartja össze. „A Nobel-díj a magyaroknak jogcím a létezésre.”

Sajnos az sem meglepetés, magyarként megszokhattuk már, hogy ilyenkor a sajtóban, a nyilvánosság előtt összecsapnak a hullámok: nem mindenki örül, egyesek negatív módon kommentálják a történteket, az érdemeket, a viszonyulásokat. Az elmúlt két hónapban Krasznahorkai Lászlóról is rengeteg minden elhangzott, övön felül és övön alul egyaránt. Nyilvánvalóan szóba került, hogy nagyapja magyarosította a család nevét, darabokra szedték az író életszemléletét, sőt egyesek addig merészkedtek, hogy már-már nemzetellenes színben tüntették fel Magyarország büszkeségét, a legújabb Nobel-díjast.

Pedig a tényeken senki sem változtathat: Krasznahorkai László magyar földön született és végezte iskoláit; családi, emberi, szellemi kötődései szülőhazájához húzzák. Amióta krisztusi korban elhagyta az országot egy ösztöndíjat elnyerve a még létező Nyugat-Berlinbe, hogy később számos országban megfordulhasson, azóta gyakran tér vissza Magyarországra. Magyar állampolgár, magyar identitású és magyarként kapta meg a Nobel-díjat. Akkor miért nem kell örülni személyes nemzeti sikerének?

Márpedig én örülök, ha mondjuk a nemzeti focicsapatban valaki gólt rúg, még akkor is, ha nem a kedvenc játékosom. Igaz, lassacskán már az sem számít, hogy milyen klubban játszik, és milyen a kinézete. Mégsem kommentálom, ha eredményességével a nemzet számára sikert hoz, és azon sem vitatkozom, hogy egyáltalán miért is válogatta a keretbe az edző. Ha nem szeretek, nem ismerek valamilyen sportágat, attól nem búsulok a magyar eredmények felett. Sőt, büszke vagyok, ezt tartom teljesen normálisnak. Szerintem attól (is) magyarok vagyunk, hogy tudjunk örvendezni a sikereknek a megannyi búslakodáson túl. „Hogy történjen bármi, amíg élünk, s meghalunk/ Mi egy vérből valók vagyunk.”

Gratulálunk hát Krasznahorkai Lászlónak, aki legújabban örvendeztette meg a nemzetet. Amelyre érvényes lehet a mondás: nemcsak az a magyar, akinek fáj Trianon, hanem az is, aki örülni tud egy magyar identitásból (is) fakadó Nobel-díjnak.