Melyik is a nemzeti válogatottunk?

A továbbjutást jelentő isztambuli győzelem reményében szabadtéri közös szurkolásra hívott mindannyiunkat a város polgármestere a vár udvarára. Függetlenül a mérkőzés eredményétől és a román válogatott további sorsától, ötletes volt a kezdeményezés, felemelő a közösségi élmény. A mérkőzést azonban nem a kivetítővászon előtt, hanem a pályán játsszák. És ennek megvan az eredménye.

Egyébként sajnálom a román válogatottat. Nem a minket a Tiszán túlra vagy Ázsiába visszakívánó futballhuligánjai miatt, hanem Mircea Lucescu és néhány valóban tehetséges, és teljesítményétől, illetve annak javadalmazásától nem elszállt játékosa miatt. Edzője neve összefonódik azzal a csodálatos craiovai–dinamós–vajdahunyadi nemzedékkel, amelyben a mi, vásárhelyi Bölönink is helyet kapott. Másfél éves szünet után, amelyre – nem is titkolt módon – a sors(olás) fintora által magyarsága miatt kényszerült. Méghozzá a Kovács Pisti–Valentin Stănescu korszakban. Az újjákezdést mindössze egy, a végső sípszó előtti becserélés jelentette, amelybe azonban még belefért egy kapura csavart szöglet, azonban onnantól arrafelé a mi Lacink az új szövetségi kapitány kihagyhatatlan kulcsemberévé vált egy olyan válogatottban, amely az 1984-es Eb-n az otthoni tévékészülékek előtt hagyta a világbajnok olaszokat, az akkoriban kiváló játékerőt képviselő csehszlovákokat és a rendkívül veszélyes svédeket. Lucescu nem csak edzőként alkotott nagyot (akkor és később, bukaresti, ukrán és török csapatainál), emberként a mai napig bármely sportoló vagy edző példaképeként szolgál. Az, hogy nem tudta kijuttatni a ’24-es vébére a csapatot, nem rajta múlott. A játékosokon is el lehet verni a port, de talán ők is ártatlanul csöppentek a slamasztikába, hogy ne mondjam a válogatottba. A román sportpolitika rákfenéje köszönt vissza a selejtezők és az isztambuli sorsdöntő mérkőzésen. Az utóbbi három és fél évtized hanyagsága, dilettantizmusa, kapzsisága együttvéve. Nem lehet ujjal mutogatni azokra a játékosokra, akik, szegények, csak azért öltik magukra a címeres mezt, mert nincs jobb náluk. Nem tehetnek arról, hogy három-négy jól sikerült bajnoki mérkőzés után máris behívják a válogatottba, mert különben nem telne fel a keret. Nem ők a hibások azért, mert egy olyan országot képviselnek, ahol a mindentudó illetékesek úgy szeretnék megcsodálni a piramis csúcsát, hogy közben elfelejtik lerakni az alapját.

No, de vissza a polgi által kezdeményezett közös szurkoláshoz, amely így szólt a románokhoz: „Hai să susţinem împreună echipa naţională!” Ami teljesen rendjén is van. A plakát magyar szövege – ami nem egy tükörfordítás – arra biztat, hogy „szurkoljunk együtt a nemzeti válogatottunknak!” Nemzetinek valóban nemzeti, és válogatottnak is válogatott. Még az is elképzelhető, hogy a miénk. De csakugyan ez lenne a mi nemzeti válogatottunk? Ha igen, akkor, kérdem én, kié a Szoboszlai-féle válogatott? Vagy Soós Zoltán logikája szerint, melyik nemzetnek vagyunk a tagjai? Szerintem semmiként nem annak, amelynek a kedvenc szurkolási rigmusa az Afară, afară cu ungurii din ţară! Sokkal inkább annak, amely 2025-ben egy langyos őszi estén szintén sorsdöntő mérkőzést játszott (és bukott el), ám a kutya nem szervezett közös szurkolást!