Banános történet

Bevallom őszintén, ritkán járok nagy, külföldi üzletláncok egységeibe vásárolni. Jobban kedvelem a napi piacokat, kisebb boltokat általam is ismert tulajdonosokkal, közvetlenebb eladókkal, barátságosabb hangulattal. Ilyenkor, karácsonyhoz közeledve, a felmérhetetlen és felbecsülhetetlen árubőséget és választékot tekintve, önkéntelenül is a zsenge gyermekkori emlékek elevenednek meg bennem.

Egyik évben Gyulakután, húgommal együtt már türelmetlenül vártuk az Angyal érkezését. Találgattuk, vajon mit fog hozni, milyen ajándékokat találunk majd a karácsonyfa alatt. Akkoriban, mint minden gyermek, mi is minden apróságnak örültünk, nem voltak különösebb elvárásaink. Nem terheltük nehéz kérésekkel, fárasztó igényekkel az Angyalt. Tudtuk, éreztük, hogy minden évben kitesz magáért, erején felül és a lehetőségekhez mérten teljesíti vágyainkat. Édesapámmal szánkózni mentünk és mire hazaértünk, ujjongásba kezdtünk, mert láttuk, hogy közben megjött az Angyal. Kimondhatatlan izgalommal bontottuk ki az ajándékcsomagokat. Igencsak nagy volt a meglepetésem, amikor a fa alatt egy fürt zöld, félhold alakú, számomra ismeretlen alakzatra bukkantam. Meg is kérdeztem a szüleimtől, hogy mi ez, mert én ilyen ajándékot még soha nem láttam és nem tudom, hogy eszik-e vagy isszák, illetve mi fán terem vagy a földből nő-e ki? Édesanyám mosolyogva válaszolta, hogy déli gyümölcs és banán a neve, de még nincs megérve, azért zöld. Igazából szép sárga a színe, könnyen lehámozható és omlós, finom íze van. Ha megkóstolom majd éretten, örökre megszeretem, biztatott édesanyám. Hogy miket tud ez az Angyal! – csodálkoztam magamban. – De hogy lehet megenni, ha nincs megérve? – kérdeztem kissé bizalmatlanul. – Feltesszük a konyhakredenc tetejére és a melegben megsárgul, édes lesz az íze és akkor majd megehetitek. – Jó, de már most tegyük fel a kredencre, hogy minél hamarabb érjen, mert el sem tudom képzelni, hogy milyen íze van – biztattam az anyámat. Másnap délben, már nem volt türelmem tovább várni, felmásztam egy székre és a konyhakredenc tetejéről levettem a banánfürtöt. Próbáltam lehámozni, de nem sikerült. Vettem egy kést, de így is csak a külső réteget tudtam eltávolítani róla. Közben hazaérkezett édesanyám és látta, hogy még egy napig sem tudtam  kivárni, hogy érjen a banán. Gondosan segített lehámozni, cukorba mártotta, és úgy adta a számba. Fanyarnak éreztem, de az egzotikus, addig ismeretlen, egyedi íz megragadott. Nagy kökényevőnek számítottam a vidéken, de ez azért így, cukorral jóval édesebb volt. Furdalt a kíváncsiság és nem engedett nyugodni.

Felöltöztem és elmentem az üzletbe, hátha megtudok valamivel többet a banánról. Ahogy beléptem, Kálmán Endre bácsi, a gyulakutai élelmiszerüzlet vezetője fehér köpenyben mosolyogva fogadott. Egyenesen hozzá mentem, mert meg voltam győződve, hogy ő mindent tud az árukról. Meg is kérdeztem, hogy véletlenül nem kaptak-e érett banánt? Endre bácsi sejtette, hogy honnan fúj a szél és azzal nyugtatott meg, hogy ha érett banán érkezik, akkor mindenképpen félretesz belőle és üzen nekem. Attól a karácsonytól kezdve én mindig arra vágytam, arról álmodtam, hogy egyszer jóllakhassak érett, sárga, édes banánnal.

Gyermekfejjel nem gondoltam volna, hogy eljön majd egy olyan kor, amikor az év minden napján az üzletek polcai és a piacok asztalai roskadozni fognak az érett, sárga banánfürtöktől.