Karácsonyi ajándék

Erzsi néni kistermetű, töpörödött asszony volt. Ha valaki látta, azt hihette, az alázatosság fészkelte be magát a lelkébe. Az is. De az élet terhe is. Volt része bőven benne. Fent született a felső Székelyföldön. Tizenketten voltak testvérek, ő volt a családban a legkisebb, a „vakarék”. Tizenkét éves volt, amikor édesapja egy munkabalesetben elveszítette életét. Erdei munkás volt, fakitermeléssel foglalkozott.

Édesanyja igyekezett a gyerekeket szolgának, szolgálónak valahol elhelyezni. Így került ő is Marosvásárhelyre egy orvos családhoz, ahol minden házi munkát rábíztak. Szorgalmas, szerény teremtés volt, aki megbecsülte magát, a munkát és a befogadó családot. Kilenc éven át végezte tisztességgel a szolgálatot. Aztán férjhez ment egy szintén vidékről származó fiatalemberhez, aki a téglagyárban dolgozott. Erzsi néni is ott kezdte a házaséletet. Kis idő múlva megvették azt a telket, amelyen felépítettek egy szobát, hogy ne kelljen házbéren lakniuk, azzal a gondolattal, hogy majd folytatják az építést.

Két gyerekük született. Egyik már baba korában meghalt, másik, akin látszott, hogy fogyatékos szépen fejlődött. Épp ezért nem mertek több gyereket vállalni. Szerencséjükre – ahogy mondta Erzsi néni –, mert hét évi házasság után férje is meghalt. Ő ott maradt a sérült gyerekével és a kilátástalan jövővel. De volt lakása, szeretett dolgozni, tisztességesen élte életét. Szerényen, szegényen, de Isten akaratában megnyugodva.

Kilencvenben, amikor Marosszentgyörgyre kerültem, az első karácsony alkalmával már gyűjtést szerveztünk az egyházközségben a rászoruló családok megsegítésére. Erzsi nénihez én vittem el a csomagot a szent este előtti késő délután. Az ajtóban el kezdtem énekelni a legismertebb karácsonyi éneket, a Mennyből az angyalt. Megvárta, amíg befejeztem, majd kinyitotta az ajtót és betessékelt. Tisztaság, nemes egyszerűség fogadott.

– Erzsi néni – kezdtem beszédemet –, karácsony küszöbén vagyunk, eljöttem, hogy áldott ünnepeket kívánjak Erzsi néninek. Ma jöttem, mert holnap este már foglalt vagyok. És magammal hoztam egyházközségünk szerény adományát is, tessék elfogadni. Hoztam még a jövő évi katolikus falinaptárt is.

Rám nézett csodálkozó szemekkel, meghatott hanggal pedig így szólt:

– Hogy jutottam eszébe, plébános úr? Én vagyok a község legszegényebb embere, aki rászorul a segítségre? Nagyon szépen köszönöm a figyelmességét, de nem kellett volna fáradozzon. Ha nem a plébános úr hozta volna, talán el se fogadnám. Hisz még annyi szegény, rászoruló ember van.

– Igen, tudom. Több helyre vittek a szeretetszolgálat önkéntesei. Tetszik tudni, van egy listánk, aszerint látogatjuk meg a családokat.

– Van egy listájuk? – mondta elgondolkodva. – Én is rajta vagyok azon? Ne vegye sértésnek, amit most mondok. Ha rajta vagyok azon a listán, szíveskedjék, engem onnan törülni. Minden bizonnyal vannak olyanok, akik jobban rászorulnak, mint én. Nem akarom tudni, kik szerepelnek ott, de az alszegen ott van Görbe Mári, aki valamikor munkatársam volt a Téglagyárban, úgy tudom ő is nagyon szerényen tengeti életét. A helyembe inkább tegyék be őt.

Meghatódtam ezen az önzetlenségen. Megígértem, hogy őt is felvesszük a rászorulók nyilvántartásába.

Erzsi néni már rég férje mellé költözött a temetőbe. Nekem minden karácsonykor eszembe jut Erzsi néninél tett látogatásom. Neki nem az én, nem is az egyházközség ajándéka volt a legfontosabb, hanem Isten mindenkire kiáradó szeretete Jézus Krisztusban.