István, a király, avagy az együttérzés öröme

Az ember szereti nyeregben érezni magát, különösképpen az Etel-közből a Kárpát-medencébe lóháton érkezett magyar ember. Mert, ismerjük be, jó nyeregben lenni. A lélek szempontjából főként a csíksomlyói Nyeregben, a Hármashalom-oltár és az erdő köztiben. Pünkösdkor, pápalátogatáskor és a hasonlóan felemelő katartikus élményt nyújtó István, a király kultikus rock-opera előadásán. Legyen az a Novák Ferenc „Tata” által színpadra állított 2003-as majdhogynem klasszikus változata Varga Miklóssal és Vikidállal, vagy a Feke Pál által újragondolt tegnap esti koncert. Aki bár az egyiken ott lehetett, érti, akinek megadatott, hogy huszonkét esztendő távlatból mindkettőt átélje, az tudja is. Például azt, hogy a Szörényi–Bródy páros remekműve több, mint fénnyel, füsttel, tűzijátékkal meg egyéb látványelemekkel megspékelt előadás vagy koncert. Még csak nem is öncélú zászlólobogtatás vagy tömeges himnuszéneklés. Sokkal inkább életérzés, közösségi erőt felmutató demonstráció, a világ térképén való ezeréves jelenlétünk ékes bizonyítéka és további fennmaradásunk előrevetítése. Bizonyságtétel arról, hogy, ha akarunk, mindannyian egyszerre tudunk Istvánok vagy Koppányok lenni – a másik zsigeri gyűlölete nélkül.

Az este különösen jó volt magyarnak lenni. Szinte ugyanannyira, mint 2003-ban. Nézőnek a több mint százezres tömegben, előadónak a színpadon, szervezőnek a kulisszák mögött egyaránt. Mert bizony voltak olyan pillanatok, amikor mindannyian egyekké váltunk: együtt énekeltünk, együtt könnyeztünk, együtt éreztünk.

Adja a Magyarok Nagyasszonya, hogy Csíksomlyó szelleme lengje be a teljes nemzetet! Nem csak pünkösdkor, pápalátogatásról, vagy az Isten, a király bemutatóin. Nem csak a Nyeregben, hanem a Kárpát-medence minden egyes szegletében, Óperencián innen, sőt, még azon is túl.