.:: Vásárhely.ma ::.

Enescu a Kultúrpalota Enescu-termében?

Azért, hogy Bukarest iránti vágyakozásomat csökkentsem, tudatosan, időnként megnézek egy-egy román filmet vagy színdarabot, vagy ha jönnek Marosvásárhelyre a bukaresti fellépők, általában jegyet váltok az előadásokra, bármi is legyen a tematika.

Ezért is vettem meg a jegyet már november végén az Enescu, jupuit de viu című, PR szempontjából irigylésre méltó művészfilmre, amelyet a Kultúrpalotában vetítettek január végén.

Mivel annyi jó magyar filmet adnak napjainkban a mozikban, ezért vasárnap előbb a koronkai plázában néztem meg a Futni mentem-et, utána pedig 6 órától lett volna ez az Enescuról szóló film. Már nem nagyon volt kedvem a főtérre bekocsikázni, de gondoltam csak jó lesz, hiszen mindenütt szembejön velem a róla szóló reklám, és nem akartam úgy járni, mint a Titanic-kal, amit kizárólag azért nem néztem meg, mert mindenki látta és már a csapon is ez folyt.

Szóval beültem vetítésre, ahol az előcsarnokban akkora banner volt kihelyezve a filmről, hogy nem fért bele a telefon képernyőjébe, tehát nem tudtam lefotózni rendesen. Szerintem még Cannes-ban is megirigyelték volna a filmipar szereplői. Aztán a vetítés előtt színpadra lépett Toma Enache rendező, aki elmondta, hogy minden lehetséges anyagot elolvasott a híres zeneszerzőről és úgy „csinálta” meg ezt a filmet, mintha Enescu vezette, súgta volna a fülébe a történetet.

Már nagyon vártam az alkotást, annál is inkább, mert kíváncsi voltam, hogyan sikerült megjeleníteni a Bartók Bélával való barátságot, amely 1924-ben kezdődött és élete végéig tartott. Az első felkiáltójel és rögtön utána a második akkor villant meg, amikor a rendező elmondta, kétszer is, hogy milyen jó, hogy ezt a filmet itt a Kultúrpalotában, pont az Enescu-teremben vetíthetik le a marosvásárhelyi közönségnek. Az előttem és a mellettem ülő román nemzetiségű nézők is furcsállották ezt a terem elkeresztelését, de a véletlen számlájára írták. Aztán elkezdődött a 120 perces film vetítése. Nagyon szép a díszlet, a ruhák, a helyszínek, a szereplők, de a cselekmény szinte kizárólag Enescu szerelmi kapcsolatáról szól Maruca Cantacuzino hercegnével, Mihail Cantacuzino feleségével, illetve a zeneszerző Oedipus operájának megalkotásáról. Nem állítom, hogy nincsenek érdekes részek, de véleményem szerint nagyon lassú és vontatott a film, a kétórás mozinak nincsenek mellékcselekményei, csak a tiltott, de nem igazán titkolt szerelem és az Oedipus a meghatározó. Bartókról bizony egy szó sem esett.

A vetítés után ismét színpadra lépett a film kitalálója és ismét elmondta, hogy mennyire alaposan dokumentálódott a témában, hogy számára még különlegesebbé vált a történet, amikor kiderült, hogy Enache (a rendező Toma Enache) fedőnevet kapott a zeneszerző, amikor ismerősei feljelentették. A név/fedőnévrokonság miatt ő még közelebb került Enescuhoz.

Beszéde végén a közönség rövid tapssal méltatta a bemutatott alkotást. Mit mondhatnék, egyáltalán nem olyan volt a hangulat, mint egy jó bukaresti előadás után, amikor a közönség perceken át állva tapsolja a művészeket. De ez nem a vásárhelyi nézők hibája.

Hazajöttem és elővettem a Bartók–Enescu rendkívüli bélyegkiadást és azon morfondíroztam, milyen jó lenne, ha szemléltetőeszközként kölcsönadnám a film megálmodójának.

(Nyitókép: Veress Szabolcs)