Visszatérés a Dunadeltába

Vannak családok, akik már az év legelső napjaiban kitalálják, hova mennek nyáron. Gondosan listáznak, hasonlítanak, árakat vadásznak, és a januári hó alatt már a júliusi napról álmodoznak. Mi nem ilyenek vagyunk. Nálunk a nyaralás gondolata valahol a nyár elején csapódott be. Idén hova menjünk? A családi kupaktanács ekkor ült össze, összevetette mindenikünk az emlékeit és végül úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk idén is a Dunadeltába.

Nem horgászbottal és csalikészlettel, mert az nincs nekünk, hanem kíváncsi szemekkel, fényképezőgéppel és jó étvággyal. A dobrudzsai hátság titkait akartuk felfedezni, halat enni úgy, ahogy csak itt tudnak készíteni, ellátogatni a tengerhez, és bebarangolni a delta zegzugos csatornáit. És persze – újra látni a madarakat.

Nem ez volt az első deltai utunk, éppen ezért tudtuk, mire számíthatunk. Három szempont vezérelt minket: először is, autóval akartunk a szállásig jutni. Nem hagyjuk valahol a kocsit, hogy aztán csónakokba pakolva érkezzünk – a csatornákon jó kalandozni, de nem bőrönddel a kézben. Másodszor, a szállásnak legyen medencéje. Nincs annál jobb, mint egy egész napos vízi felfedezőtúra után csobbanni még egyet. Harmadszor: az ár–érték arány legyen méltányos.

Két éve Murighiolban voltunk, most is mellette döntöttünk. Csak a megfelelő szállást kellett megtalálni. Így bukkantunk rá az Andris Komplexumra: új építésű, nádfedeles házikók, franciaágy, saját fürdő, és persze a hívogató medence. Reggeli benne az árban, de ha kedvünk tartja, ebéd és vacsora is rendelhető. Első látásra beleszerettünk.

A deltában van valami különös, nehezen megfogható varázs. Mintha a világ egy másik szegletébe csöppennénk. A vízi népeknek mindenhol van valami közös jellemvonásuk – legyenek bárhol is, a nagy víz tisztelete, a nyitottság és a vendégszeretet összeköti őket. Dobrudzsa ráadásul igazi olvasztótégely: románok, törökök, tatárok, lipovánok, ukránok, bolgárok, magyarok, görögök, németek élnek itt egymás mellett. És mégis, nem a viszály, hanem a nyugalom, a béke és a közös lét hatja át a levegőt.

A delta szenved

Már az első kirándulásunkon észrevettem, hogy valami nincs rendben. A kikötőben nem a hajóra léptünk fel, hanem lefelé a stégről – a víz szokatlanul alacsonyan állt. A motor felkavarta az iszapot bizonyos helyeken. A kapitány csendesen magyarázta: a delta szenved. Egy méternyi víz hiányzik a megszokott szintből.

A szárazság, a folyók csökkenő vízhozama és a mezőgazdaság mohó öntözése egyaránt apasztja a vizet. A szürke gémek most alig térdig gázolnak a sekély vízben. És nemcsak a víz fogy – a deltát borító erdők fái között is pusztító kór jár, amely egész ligeteket dönt le.

A falvak lassan kiürülnek, a városok még tartják magukat, de a remény itt is gyengül. Sokan nosztalgiával beszélnek Ceaușescu idejéről. Akkor bezzeg volt munka. Volt konzervgyár Sulinan, működött a hajó javító műhely. Voltak nyaralók, ahova özönlöttek a turisták és azokat el kellett látni. Működött a mezőgazdaság, épültek a csatornák, működött az export kereskedelem. Volt halászat, mert volt feldolgozóipar, most nincs semmi. Még egyesek működtetnek kisebb gazdaságokat, de ez már nem ugyanaz, mondják. A turizmus ugyan most is hoz pénzt, de az egykori pezsgés, a rendszeres megélhetés érzése eltűnt.

A lakosság nagyrésze most már a turizmusból él. A többiek, meg ellátják a turizmusból élőket. És így tengeti hétköznapjait a delta.

Gura Portiței – találkozás a tengerrel

Első kirándulásunk Gura Portițeire vezetett, arra a helyre, ahol a delta öleli a tengert. Jurilovcáig autóztunk, ott hajóra szálltunk, és átszeltük a Golovița-tavat. Ezt a térséget csak vizen lehet megközelíteni. A kikötőben már a tengerpart illata fogadott: napernyők, nyugágyak. Az egyik partszakasz elhanyagolt, algás – valahol idő, pénz vagy szándék fogyhatott el. A másik azonban hibátlan: homokos tengerfenék, kellemesen meleg víz.

Ebéd után indultunk haza. A kiszolgálás kedves, de az ételek minősége már nem a régi. Sok a vendég, és nem minden készül frissen. De a táj szépsége minden hiányt bőven feledtet.

Letea – a szabad lovak földje

Második utunk a Leteai-erdőbe vitt. Hosszú hajózás után, a csatornák csendes tükrén haladva, megannyi madár látványa után érkezünk Letea dűnéi közé.

Itt a kapitányunk átad a helyi erőnek, aki egy szafari autóvá alakított kisteherautóval szállít mindenhova és esetenként túlzott őszinteséggel mutatja be a térséget és beszél a látnivalókról.

A „vadlovak” legendája itt foszlott szerte: nem musztángok ezek, hanem egy hajdani gazdaság szélnek eresztett lovai. Helyesebb, ha úgy említjük őket, hogy Letea szabad lovai. A múlt rendszerben született egy szerencsétlen döntés, hogy a leteai gazdaságot fel kell számolni és az ott lévő lovakat már ne hozzák vissza a szárazföldre, le kell öldösni őket. Egy munkás sajnálatból engedte szabadon őket, és azóta a dűnék között élnek, szaporodnak. Természetes ellenségük nincs, a környező csatornák vizén nem úsznak át, a leteai térség bőséges legelőt biztosít számukra. A harmadik, emberrel sosem érintkező generáció már valóban vadló – de nem musztáng.

A lovakhoz most már a szabad tartásban legelésző tehenek is csatlakoztak, így Letean már nem csak a lovak, hanem a tehenek is lassan látványosságnak fognak számítani.

Egy hosszú szafari útra emlékeztető zötykölődés után belépünk az erdőbe. Itt jön az idegenvezetőnk második kifakadása. Elmeséli, hogy a lovakat megpróbálták az erdő növényzetének megőrzése miatt összeterelni, de nem sikerült. Aztán két sunyi muki úgy gondolta senkinek nem hiányoznak ezek a lovak. Építettek egy karámot és betereltek oda annyi lovat amennyit csak tudtak. A lakosság zavargott, de azt mondták csak meggyógyítják a beteg egyedeket és füllapkával látják el a többieket. Teherautókra terelték és egy vágóhíd fele indultak velük. A szemfüles lakosok feljelentették őket, és még relatív időben elkapták a ravaszkodókat. Pár ló elpusztult ugyan, de a papírok nélküli szállítmány nem végezte egy vágóhídon. Az elszállított lovak nem kerültek vissza, de sokan maradtak itt. A karámot szétverték és a lovak újra szabadon kószálhattak a dűnék között. Utána a szakemberek jelzésére, hogy a lovak tönkre teszik az erdő flóráját, és jó lenne visszafogni a szaporodásukat, egy szakembercsoportnak 100 lovat sikerült ivartalanítani. Ezeket füllapkával látták el. A 100-asnál nagyobb számot még nem láttak a leteaiak a lovak füllapján. Azóta azonban már több generáció is felnőtt.

A hatóságok ígértek fűt fát bogarat, hogy az erdőt megmentve majd felvirágoztatják a turizmust itt Letean. Az erdőt bekerítették ugyan, de a beígért ledeszkázott járatok kialakítása, a meglévők felújításam, a turisztikai információs táblák kihelyezése és az idegenvezetők kiképzése elmaradt. A belépési díjat azonban megduplázták és az első dűne után már nem engedélyezik a látogatást. Na ez bosszantja és teszi végtelenül csalódottá a helyieket. Ők azt látják, hogy semmi sem fejlődik, elfelejtették őket, a fiatalok esélyei kizárólag az idegenvezetésben merülnek ki. És csak az van, amit ők kitaláltak, kiépítettek és működtetnek, a hatóság meg el akarja venni tőlük a pénzüket, úgy, hogy cserébe nem ad semmit.

Bár a helyiek csalódottak, mert az állam nem segít, ők maguk építik és működtetik a turizmust. A szállásadó fogadja a turistákat, innen egy hajós ember elszállítja a delta különböző pontjaira. A hosszú hajóutak valamilyen szárazföldi vendéglátással is össze vannak kötve, ahol megetetik a megfáradt turistát. Vagy, ha éppen tovább kell szállítani, szállítják tovább, pénzért persze. Egy hajóval 8-10 turista érkezik. Egy hajóút (az egész naposak) 200 lejbe kerülnek. Vannak, akik 400-ért adják ugyanazt, kerülni kell a csapdájukat! A szárazföldön a szafari kocsikázás 35 lej, az ebéd 100.

A delta most is gyönyörű, még ha szenved is. A pelikánok hófehér szárnyai, a gémek hajlékony nyaka, a kormoránok fekete csillanása mind-mind életre szóló élmény. Aki ide jön, ne csak a tájat lássa – beszélgessen az itt élőkkel, hallgassa meg a történeteiket, kóstolja meg a halat puliszkával, járja be a zegzugos csatornákat.

Mert a Dunadelta nemcsak földrajzi hely. Ez egy lassan dobogó szív, amely egyszerre őrzi a múltját és küzd a jövőjéért. És ha egyszer hallod a víz halk csobogását a nádasok között, soha többé nem felejted el.