Állampolgárság és amerikai vízum – avagy tényleg magyarok vagyunk-e?

Napok óta, amióta elolvastam a hírt az Amerikába történő belépés szigorításáról, foglalkoztat a gondolat, hogy mennyire nem úgy van, ahogy azt – a hírek szerint – az amerikai biztonságiak állítják. És, hogy mennyire nem tesz jót ez nekünk, magyar-magyar kapcsolatainknak. Merthogy nem csak Amerikát fogják szidni, de minket, határon túl (innen?) élőket is, akik „miatt” ez történt. Végigolvastam pár hírt és alatta a kommenteket is.

Azt állítja Amerika, hogy ellenőrzés nélkül adta a magyar kormány az állampolgárságot és az útlevelet. Ezt írják a minket kevésbé kedvelő magyarországi „véreink” is. Van, aki visszafogottabban, van, aki egyenesen bűnözőknek, fegyvercsempészeknek, gyilkosoknak nevez minket.

Ami az ellenőrzést illeti, nem csak úgy „utánunk dobták” az állampolgárságot és az útlevelet, hiszen előtte alaposan ellenőrizték, hogy kik vagyunk, mit csinálunk/csináltunk az életben, kik a felmenőink, jelenlegi és ex-élettársunk, hol jártunk iskolába, voltunk-e büntetve, börtönbe zárva, még ujjlenyomatot is vettek.

Tehát az, amit Washington állít, miszerint bűnözők és csalók is érvényes magyar útlevelet szerezhetnek, az egyszerűsített honosítási program miatt, az nem teljesen állja meg a helyét. És akkor felmerül egy másik kérdés, hogy a feltételezés csak a magyar állampolgárokat érinti, más országban kizárt, hogy „csalók és bűnözők” is útlevélhez jussanak?  

A másik dolog, amiről mintha megfeledkezne Amerika, az az, hogy a könnyített belépést biztosító ESTA-vízumot sem adták csak úgy a szép szemünkért. A kötelező kérdőív, amit ki kellett tölteni, elég mélyen leásott az életünkbe, hol születtünk, kik a felmenőink, jártunk-e már az Egyesült Államokban, de arra is kitért, hogy jártunk-e terrorgyanús országban, stb. Furcsállták és vissza is kérdeztek anyánk nevére például. Ugyanis a magyar iratunkban szülőanyánk lánykori neve szerepel, a magyar jogszabály szerint. Viszont a román személyigazolványunkban a férjezett, ma is viselt neve. És akkor ezt is tisztázni kellett. Szóval a magyar állampolgárság és útlevél mellett a román állampolgárságunkról, személyi adatainkról is vallanunk kellett.

Amerikába érkezve is kitöltöttünk egy űrlapot, hasonlóan személyes adatainkkal, kérdésekre válaszolva, majd a belépéskor szintén átvizsgáltak alaposan, mélyen a szemünkbe néztek, vagyis pupillavizsgálaton is átestünk, majd ujjlenyomatot is vettek tőlünk. Hogy ennek ellenére, mégis becsúszott néhány nemkívánatos személy? – ez esetleg nem az amerikai biztonsági ellenőrzés mulasztása lehetett? Kis nép, kis ország, amelyről még nagyvonalakban sem szokták tudni, hogy a térképen hol található. Most felértékelődtünk, mert úgymond egymillió ember jutott útlevélhez „ellenőrizetlenül” és jelent fenyegetettséget Amerikára nézve? Hát nem is tudom, sírjak-e, vagy nevessek.

Ami még foglalkoztat, az az, ahogyan az „anyaországi testvéreink” viszonyulnak hozzánk, erdélyiekhez, felvidékiekhez, kárpátaljaiakhoz, vajdaságiakhoz. Állítólag „csak úgy dobták” utánunk az állampolgárságot és az útlevelet, bárki, „aki magyar érzelműnek vallotta magát, annak ellenére, hogy nem is tudott magyarul” csak kérte és meg is kapta bármilyen ellenőrzés nélkül. Mert mi nem is vagyunk magyarok. „A   székely, felvidéki és egyéb náció nem magyar, még akkor sem, ha 150 évre visszamenőleg a felmenői magyarok voltak és magyarnak vallja magát! Aki a mai Románia területén él, ott szül gyereket, ott dolgozik és az ottani törvények szerint fizet adót az román” – döbbentem olvasom a közösségi médiában a bejegyzést.

Tehát lehet megint nem szeretni minket, van ok a megvetésre, a kivetésre.