Szucher ErvinHa van egy olyan hely, ahová nem szívesen teszem be a lábam, az az adóhivatal. No nem azért, mert ott mindig lebőrölik az embert, nem. Az még csak a kisebbik rossz lenne. Időben megtanultam Máté evangéliumából azt a krisztusi intelmet, miszerint a császárnak meg kell adni azt, ami a császáré. Még akkor is, ha pechére a császár már rég meghalt, és – a mi pechünkre – a monarchiája sem él. Az adóhivatalt régen azért nem szerettem, mert dolgozói, akarom mondani, adólejeinkből fizetett alkalmazottjai szemtelenül megloptak. Nem az anyagiakra gondolok, bár azzal az sem mellékes, hanem valami annál is értékesebbre: az időmre. Légy ott nyitás előtt, vegyél számot, állj sorba, szagold az eléd befurakodók izzadtságszagát, lépjél át egy másik ablakhoz, szaladj ki lefénymásoltatni a személyidet, szerezz be még egy igazolványt, legyen nálad sínes dosszié, és …gyere vissza másnap! Mindezt egy-egy befizetésért.
Ma már sokkal egyszerűbben és civilizáltabban mennek a dolgok. A digitális világ beköszönte óta a befizetéseket néhány gombnyomással otthonról is intézheted, viszont, ha két lépésre van az irodád a finánc ma már túl tágasnak bizonyuló épületétől, miért ne ugornál át, hisz percek alatt elintézheted a dolgot. A valamikor morcos és túlterhelt hölgyemények helyét mára egy fokkal kedvesebb, ám unatkozó hivatalnokok vették át, olyanok, akik, ha már fizetést kapnak, valamivel igazolniuk kell ottlétüket, ezzel mintegy immunitást szerezve bármiféle leépítési hullámmal szemben.
Legutóbb csütörtökön tértem be a kongó üvegpalotába, ahol kerek 300 lejt, azaz három darab százast készültem befizetni. Normális körülmények között, például egy magáncégnél, egy ilyenszerű összeget átadsz, és nyomban kapod érte a nyugtát vagy a kasszabont. A fináncnál viszont „megadják a módját”: elmész az egyik ablakhoz, ott az 1-es számú hölgy kitölt és kinyomtat egy papírt, amelyen szerepel a neved és az általad befizetni kívánt összeg, elküld vele egy harminc méterrel odébb lévő ablakhoz, ott a pénzzel együtt beadod, amiről aztán a 2-es számú hölgytől kapsz egy szintén számítógéppel készített bizonylatot. És itt jön be a második fordulat: az egyszemélyes kasszában nem csak a 2-es számú hölgy ül, ott van mögötte a 3-as számú is. A számítógépet kezelő kinyomtatja a befizetési igazolást, a másik meg aláírja és lepecsételi. Az egész művelet, a folyosón való sétafikálással együtt, nem több szűk öt percnél. Akár boldogan is távozhatsz, csakhogy felteszed magadban a kérdést: három darab rongy megszámolásáért, egy nyugta kinyomtatásáért, lepecsételéséért és aláírásáért, miért kell neked, adófizető állampolgárnak, három személyt eltartanod? Aki kedves, rendes, bájos, de mégiscsak olyan, akár a villanykörtét cserélő viccbeli két rendőr. Még tiszta szerencse, hogy a 3-as számú hölgy rá tudja nyomni az okiratra a bélyegzőt, s ehhez nem kell az 1-es meg 2-es számúnak az asztalt megemelnie!
Máthé Éva
