A karácsony nálunk

Mindig gyermeki rajongással gondolok a karácsonyra. Az ünnepre, ami a család számára egy megnyugvást, egy beteljesülést jelent. A szeretet ünnepe mindig feltölti a lelkem. Ez az ünnep, amikor bárhol is legyél a világon, hazamész. Amikor megöleled a szeretteidet és hálát adsz az Istennek, hogy még együtt vagytok. Hogy együtt megérhettük még ezt az ünnepet. Aztán az ünnepi vacsora, meg a sürgés-forgás eltereli a figyelmed, de ez az ünnep mindig egy mérföldkő az ember életében.

A mi karácsonyaink szinte mindig ugyanolyan forgatókönyv szerint történtek. Meghozta az angyal a fát és az ajándékokat, összegyűlt a család, kiosztottuk a figyelmességeket, örültünk egymásnak. Aztán elköltöttük a vacsorát és a karácsonyfa csillogása mellett beszélgetett a család, miközben majszoltuk a bejglit.

A forgatókönyv sokáig ez volt, csak most változott, amióta utazó karácsonyaink vannak Dorkával. Elindulunk az egyik nagyszülőkhöz, aztán a másikhoz és majd hurcolkodunk haza, hogy meglássuk, hogy mit hozott az angyal itthon. Mindig megfogadjuk, hogy nem így lesz, de mindig így van.

Amikor még én voltam a gyerek, volt néhány emlékezetes karácsony, amikre most már mosolyogva emlékezünk. Volt olyan, hogy nem volt karácsonyfa. Egyszerűen nem lehetett kapni a városban. Keveset hoztak, és mire mi eljutottunk a piacra, vagy az egyéb beszerzési pontokra, már nem volt. Bejártunk mindent, keresgéltünk, de már mindenki csak sajnálkozott. Akkor édesapámmal kinéztünk egy kisebb fenyőfát a negyedben. Mert milyen a férfiember? Megvan a feladat, fát kell szerezni és addig megy, amíg megoldja. De mivel nem volt lehetőség, más megoldást kellett találni. Édesapám elszánta magát, hogy az est leple alatt ő bizony kifűrészeli azt a kis fenyőfát, a család nem maradhat karácsonyfa nélkül. 23-án estére volt tervezve az akció, megvoltak az eszközök és bár édesanyám tiltakozott, hogy meglátnak a szomszédok, mit szólnak, és hasonlók, a terv elkészült, az ember elszánt volt és rendíthetetlen.

23-án reggel egyszer csak megszólalt a telefon. Egy ismerősünk volt, aki a felső Maros menti erdészeti hivatalnál dolgozott. Azt kérdezte nem kell egy fenyőfa, mert neki kettő maradt és ha szeretnénk egyet nekünk ad. Mi ez, ha nem a Gondviselés? Amikor Valaki ránk tekintett onnan fentről és kegyelmét kiterjesztve ránk megoldást küldött az ünnepre.

De volt nekünk még fás élményünk. A szüleim vettek egy nagyon szép fenyőfát, de mivel még december első felében került hozzánk, úgy gondolták jó ötlet, ha a törzsét egy vízzel teli edénybe teszik. Mert akkor eláll. Hát nem volt jó ötlet. Amikor a fa bekerült a szobába és édesapám az ágait akarta megigazgatni, előbb egy határozott mozdulattal a földhöz verte a törzsét. A fa pedig reagált. Kb. 15 – 20 tűlevél maradt rajta, az összes többi, mint valami zuhatag leesett róla. Na és mikor hozza be az ember a fát a szobába? Hát persze, hogy 24-én.

Na akkor nagy lett a sürgés-forgás, hogy most mi legyen. Azonnal eldobtunk mindent, autóba pattantunk és indulás ki a piacra. De 24-én kora délután nem, hogy fenyőfa nem volt, már minden össze is volt takarítva, seperve, mintha sosem árultak volna ott fákat.

Szorult a helyzet, nőtt az elkeseredés. Mi lesz most? Telefonálgattunk, hogy esetleg valaki tud-e még olyan helyet, ahol fát árulnak. Senki nem bíztatott 24-én. Akkor jutott eszébe édesapámnak, hogy a Kombinát előtt árultak fákat. Amikor ő kijött a gyárból, akkor még voltak ott fák, talán megéri ott megnézni. Nagyon gyorsan értünk le a helyszínre és akkor vettük meg az első normann fenyőnket, az volt az addigi legszebb karácsonyfánk. Addig nem is igen volt divat mifelénk a normann fenyő, most már többnyire azt keresik az emberek.

Szóval voltak érdekes fás történetek. De a karácsonyfa körüli beszélgetés során előkerül a nagyapámék felgyúlt karácsonyfájáról szóló történet, amit seprűvel vertek agyon. Kisállatok, akik a csald kiskedvencei voltak és velünk töltöttek néhány karácsonyt. És egyéb érdekességek. Előkerülnek fotók, amikor őszinte örömmel fogom a szaloncukrot, hiszen akkoriban nem igazán láttunk a mindennapokban csokoládét. Akkor nagy kincsnek számított a szaloncukor, nekem a kétéves kisgyereknek legalábbis mindenképp.

Mostanában hiányérzettel fordulunk a karácsony előtti utolsó száz méterre. Valami mintha végleg eltűnt volna a téli ünnepből. Maga a tél. A hó hiánya olyan mássá teszi a karácsonyainkat. Nem? Mennyivel szebb volt, amikor ropogott a hó a talpunk alatt és a hideg nem csak önmagában volt, hanem tényleg télen volt a karácsony. Mostanában ez nagyon hiányzik nekem.

Bár a forgatókönyv még mindig ugyanaz, ahogy a hó eltűnt úgy tűntek el egyes szereplők a karácsonyainkból. Egyszer csak nagyapám nem jött többet fel, aztán a nagymamám sem, aztán már nem volt holdvilágos csúszkálás a jeges úton Magyardécse felé, mert már nem volt kihez mennünk. Már nem várt ránk senki és mi is hiába vártuk itthon a megszokott karácsonyi vendégeket.

De az idő teltével lassan megjelentek mások. Lehet, hogy közhelyes, talán giccses, de cseppet sem érdekel. Én karácsonykor kértem meg a feleségem kezét. És amióta Dorka is megszületett nomád karácsonyaink vannak. Vándorlunk. De még mindig ugyanazok az ízek, illatok fogadnak, ugyanaz a hangulat. Ugyanaz az öröm, de idén is egygyel kevesebben üljük körül az asztalt. Ez is figyelmeztet rá, hogy telik felettünk az idő. Adjunk hát hálát, hogy találkozhatunk, és hogy láthatjuk, átérezhetjük egymás örömét.