A kántálók nem szoktak sírni

(G. A. 45 éves munkanélküli mesélte 1995-ben)

– Aki teheti, ajándékozzon karácsonyfát! – hallottuk ismételten a rádióból. Hiszen történhet olyan is, hogy valakinek két fája van. Megvásárolja a magáét hosszas válogatás után, sajnálja érte a sok pénzt satöbbi, és amikor valahogy hazacipeli, hát váratlanul megérkezik a hargitai rokon egy pompás ezüstfenyővel…
Tehát akinek fölösen van, jelentkezzék a rádió telefonján…
És hát valaki mindjárt jelentkezett. Kissé recsegő hangon jelentette be, hogy neki is kettő van. Az egyik fát – igaz, hogy csak vörös, dehát lejárt már a kommunistáknak, vagy nem?! – kész odaadni az első jelentkezőnek.
Nem, nem úgy. Akinek kell, ne telefonáljon. Hanem jöjjön el érte!
Hát – jöttek is.
De már csekély háromnegyed óra múltán beszólt egy polgár a rádiónak: az öregasszonyhoz ne menjenek, mert ki van írva az ajtóra: „Már elvitték!”
Különben is, az utolsó emeleten lakik, és rossz a lift.
S büdösség a lépcsőházban. Hát nem éri meg a fáradságot.
De néhány perc múlva ismét megszólalt a rádióban a recsegő telefonhang, hogy az az illető csak azért mond effélét, mert sunyi szándékkal ment a fáért: hogy (viszont)eladja.
Mégse lőttek ki minden komenistát.

*

Ekkor szólt nekem Sanyi. Gyere, azt mondja, mert Mámika megint űzi az eszét.
Hát az a helyzet, nekem se kutyám, se macskám, mindegy hogy kivel karácsonyozok; én biza mentem.
Lassan értünk ki a Tudor negyed végére, sok a kocsma, és Sanyi már félhúsban volt, majdnem mindegyikben fizetett nekem is egy-egy décentet.
Valahogy aztán oda értünk, és feltornásztuk magunkat (feltántorogtunk) a kilencedikre.
Befogott orral!
Az ajtón tényleg ott volt még akkor is a tábla: „Már elvitték!”
Na de Sanyi mégis csengetett. Aztán nagy későre motoszkálást hallottunk, kiszólt a recsegő hang:
„Ki az megint?”
„Hát itt né, jön az angyal!” – kurjantotta vidáman Sanyi.
Mámika beengedett, felismerte a gazember unokaöccsét.
Szerencsére nem üres kézzel jöttünk, bizonyisten még narancsot is hoztunk. És gyertyát, kekszet, csokoládét, cukrot. És friss kenyeret, parizert…S vereshagymát, mert azt erősen szereti.
Bónuszként egy üveg szánkós vodkát, azt inkább magunknak.
Na de hát mikor látjuk, amit nem látunk…Hogy Mámikának nemhogy kettő, de egyetlen karácsonyfája sincsen…Torkunkba szorult a pia.
Percekig csak fojlódtunk ott né.

*

Sanyi kirohant a lakásból, jó fél óra múlva jött vissza.
Engem ott hagyott plántonnak, nehogy felakassza magát a kaloriferre a vénasszony.
Sanyi addig s addig istenkedett odalenn a bögrecsárdában, míg néhány ágat sikerült elsuvasztania a kocsma fenyőjéről.
Diadalmasan vonult, két vindemásza bor diszkrét társaságában; de csak az egyik maradt Mámikánál…Mert mi nehezen férünk el a fogyó anyagoktól.
Az ágakat vázába tette, gyertyát gyújtott, és mi buzgóbban énekeltünk, mint a kántáló gyermekek.
Persze azok nem szoktak sírni.