Ábrám ZoltánMárcius tizenötödike a világban szétszóródott magyarok nemzeti ünnepe. A szabadság, a nemzeti méltóság, az összefogás, az igazság ünnepe. A szabad sajtó napja. A pesti forradalom a tizenkét pont közül elsőként fogalmazta meg sajtószabadság, a cenzúra eltörlésének igényét, amit a szabadságharc a zászlajára tűzött. Az 1848 áprilisi törvények elismerték a sajtó szabadságát, de a szabadságharc leverése után rögvest visszaállt a cenzúra, hogy aztán az 1867-es kiegyezés szabaddá tegye a magyar sajtó útját.
A sajtószabadság a polgárjogok egyik alapvető megnyilvánulása, a demokrácia egyik kiemelten fontos vívmánya. Gondoljuk csak el, hogy alig több mint másfél évszázaddal ezelőtt a korabeli Magyarországon (is) cenzorok figyelték a nyomtatott sajtót, és a nemkívánatosnak ítélt írások publikálását megakadályozták. Szóval, büszkék lehetünk az 1848-as forradalom vívmányaira, vagy a későbbiekben, 1956-ban az emberi jogok érvényesüléséért és a sajtó szabadságáért küzdő őseinkre.
Manapság abszolutista, avagy kommunista cenzúra nincsen ugyan, az egykori intézményes kereteket megszüntették, de jogosan tehető fel a kérdés: mennyire lehetünk elégedettek a sajtószabadság helyzetével a szabad sajtó napján? És mennyire fogadható el az, hogy a közösségi média elburjánzottan ellenőrizetlen véleménynyilvánításai, az álhír-terjesztések túlkapásai közepette a hivatásos, szakmai alapokra helyezett sajtó egyes munkatársai – cenzúra helyett – célzott és tényeket mellőző híreket terjesszenek, megalapozatlan állításokat tegyenek? Mennyire erkölcsös és szabad, hogy az adófizetők pénzéből fenntartott közszolgálati médiában az adófizetők morális tűréshatárát semmibe vegye egy – amúgy tehetséges – újságíró? Mennyire szerezhet társadalmi tőkét és szimpátiát magának, ha nem mond igazat?
A fenti kérdéseket azért teszem fel, mert számomra beárnyékolja a szabad sajtó napja iránti várakozásomat egy szomorúan tanulságos, hat éve elkezdett és fel-felújuló történet.
A szójárás szerint az igazság több megközelítéséről beszélhetünk ugyan, de a tények azok tények maradnak akkor is, ha egyesek az elferdítésükön munkálkodnak. Közel hat év után újra nyilvánosság elé terjesztetett az a már-már szimbolikus véraláfutásos kép, amit egy állítólagos fizikai erőszak bizonyítékának szánt a magát bántalmazottnak tartó sajtómunkatárs. Persze, az alaptalan vádat nem sikerült bizonyítani, a fiktív tanúk nem tanúskodtak mellette, és aki közelről ismeri a történéseket, az tudja, hogy az áldozatként feltüntetett véraláfutás nem a megvádolt személy okozta. Ráadásul a verbális agressziót az „áldozat” követte el, sőt korábban egy fizikai bántalmazás is a számlájára írható, nyilvánosan a nyílt utcán, amit lehetetlen volt nem beismerni. Sikerült azonban a sajtó szabadságáért és a szabad sajtót képviselő újságíró bántalmazásáért aggódó szimpatizánsok táborát növelni. Másrészt a heccelés miatt magasra csaptak a gyűlölet hullámai is, amire bármikor aggódva lehet hivatkozni. A szabad sajtógyakorlat mártíromságával, áldozati szerepével együtt. Persze, a manipulatív füllentéseket sokan tudatosan vagy tudattalanul elhiszik. Maga az igazságszolgáltatás sem óhajt igazságot szolgáltatni. Akit viszont nem lehet becsapni – a Jóisten. Kinek-kinek a lelkiismerete szerint.
A szabad sajtó napja előtti időszakban újabb adalékkal bővült az újságírás tekintélyét és a sajtó szabadságát alaposan megtépázó történet. A magát áldozatként feltüntető, ám azt bizonyítani képtelen újságíró állítólagos „győzelmi mámorában” teljesen elvetette a sulykot. Ugyanis hirtelenjében a szabad sajtó által egyre gyakrabban hangoztatott, egyre divatosabb #metoo jelenségként tüntette fel a vele el sem követett erőszakot. Szóval, közel hat esztendő után előkerült a sufniból „Erdély egyetlen, ám annál nagyobb port kavart #metoo ügye”. Eddig csupán verbális és fizikai agresszió volt a vád az időközben csendesen és méltóságteljesen idejekorán nyugdíjba vonult újságíró kolléga ellen, most hirtelen újabb vádpont jelent meg. Kétezerhúsz áprilisában az állítólagos fizikai agresszió vádjának felállításához, az ominózus hematóma publikussá tételéhez jónéhány nap, egy hét kellett. A szexuális zaklatás véraláfutásának ismertetéséhez már szinte hat esztendő. Eddig csak szóbeli és tettleges agresszióról szólt a fáma, most már a napjainkban egyre népszerűbb nemi diszkrimináció (zaklatás, erőszak?) is szóba került. Megáll az ész!
A romániai magyar sajtót képviselő szakmai szervezet becsületbírósága immár másodszorra marasztalta el a sztárújságírót, de ez mit sem számít. A sajtószabadság elleni diverziónak következménye úgysem lesz, a szimpatizánsok tábora pedig nőttön nő. Az erkölcs fogalmát nem ismerőknek mit sem számít, hogy a szabad sajtó napjához közeledve éppen a sajtó szabadságát, a szabad sajtó hitelességét kérdőjelezte meg az, akire ráférne egy adag „erkölcsi cenzúra”.
Nos, március idusán, a szabad sajtó napján a cenzúra eltörlésére gondolunk, és azért aggódunk, hogy helyette még az öncenzúra is eltűnt egyesek erkölcsi repertoárjából. Mindenek felett mégis éljen a sajtó szabadsága!
Ábrám Zoltán
erdélyi magyar orvos, egyetemi tanár, közíró
Máthé Éva
Szucher Ervin
