Párhuzamok ’56 és 2006 biszkubélái között

Amíg Nagyváradon laktunk, nekem október 23-a egyet jelentett a fáklyás felvonulással, diákokkal együtt a Műegyetemtől a Parlamentig egy korhű Csepel teherautó platóján. 2006-ban is ott voltunk, akkor is 22-én szervezte meg a Rákóczi Szövetség a Gloria Victis rendezvénysorozatot. Tömve volt a teherautó és elkezdtük mi székelyek és partiumiak énekelni: „21, 22, 23 reszketnek már a gyurcsányék a határon…” (nem folytatom a dal szövegét, maradjunk annyibban, hogy ezúttal mi Budapesten akartunk rendet csinálni!). Az út szélén álló emberek szájtátva hallgatták, tapsoltak, és biztattak: „Még, még!…” Rekedtre énekeltük magunkat.

Nem mondom, hogy másnap miattunk csaptak össze a tüntetők gyurcsótány és gergényi deszantos pribékjeivel, de már akkor este érződött valami a levegőben. Másnap már a buszokon voltunk hazafelé, amikor kitört a forradalom. Elborzadva néztük azt a rettenetes vérengzést, a szemkilövetéseket, ahol még a parlamenti képviselő is kapott, hisz lőttek nyulat bokrostól! Megmutatták, hogy ki van hatalmon! Azóta sem számoltattak el senkit a magyar történelem eme gyásznapja miatt.

Ugyanakkor olvasom, hogy egy köztiszteletben álló régész letöltendő börtönbüntetést kap, mert állítólag megverte Csintalan Sándort. Égbekiáltó igazságtalanságok és véres terrorcselekmények követték 1956. és 2006. október huszonharmadikáit; még most sincs nyugtuk az áldozatoknak, miközben az elnyomók és leszármazottaik továbbra is köszönik szépen, a Parlamentben és kormányon, vagy legalábbis jól voltak és vannak! A biszkubélák élvezhették a luxuséletüket halálukig, felelősségre vonás nélkül! Büszke vagyok magyar nemzetemre, de ha ezekre gondolok, van miért szégyenkeznem.

Gloria victis!