Bögözi AttilaJúnius 9-én volt a szecesszió világnapja, melynek apropóján joggal került a figyelem középpontjába Marosvásárhely két olyan ékessége, melyek ma is meghatározzák a város identitását. Természetesen az 1905-1908, illetve az 1908-1913 között épült Városházáról (ma megyeháza) és az európai hírű Kultúrpalotáról van szó. A világnapról a Vásárhely.ma is megemlékezett, méltatva a két budapesti tervező, Komor Marcell és Jakab Dezső kiemelkedő alkotásait. Mert nincs az a mérvadó összegzés, mely a 19-20. század fordulóján (1890-1910) Magyarországon is jelentős és meghatározó stílusirányzat kiemelkedő alkotásait veszi számba, és nem említené – akár a Kárpát medence 20 legszebb szecessziós épülete között – a marosvásárhelyi régi (Bernády-féle) Városházát meg a Kultúrpalotát, melynek terve fogantatásának pillanatában még „Ferencz József közművelődési ház” néven került először a városi tanács 1907. június 4-én tartott közgyűlésének napirendjére. Csöppet sem véletlenül, hiszen a felvetés annak a törvényjavaslatnak hatására született, amely Ferenc József koronázásának 40. évfordulója alkalmából a vidéki városok művelődési házainak építését indítványozta. Az építkezésekhez a kormány hosszú lejáratú kölcsönt helyezett kilátásba, amin kapva kapott Bernády György, Marosvásárhely tehetséges és tettre kész polgármestere, aki az épület terveinek elkészítésével a frissen befejezett városháza tervezőit, Komor Marcellt és Jakab Dezsőt, személyesen bízta meg.
Szinte még ma is hihetetlen, hogy mindez történt – mindössze nyolc (!) év alatt – egy akkora városban, melynek az idő tájt még húsz ezer lakosa sem volt (1900-ban 19.552 lakost jegyeztek a statisztikák), gazdasági erejét pedig mindössze hat olyan vállalat jelentette, amely húsznál több alkalmazottat foglalkoztatott, s e két épület, már építésük pillanatában – a legek európai magaslataiba emelte a gúnynevén csak flekkenfalvaként emlegetett poros kisvárost, ahol akkor, ez a két épület Európát jelentette, a jövőt vizionálva egy olyan jelenbe, amelyben még nem is olyan rég, akkora volt a sár, hogy a város úri közönsége bálozni is gólyalábakon járt. És, bár nem szeretnék olcsó csattanókat puffogtatni, azt nem tudom megállni, hogy ezzel párhuzamban ne emlegessem fel, hogy a főtér déli részén levő nyomorúságos aluljáró – nota bene: a 21. század hajnalán – majdnem harminc évig (!) épült, és inkább a város szégyene, mint funkcionalitásában közhasznú létesítmény, amit száz év múlva is az értelemtől magára hagyott képzelet szörny szülötteként fognak emlegetni. Jobb esetben befejezni.
De térjünk vissza a két műemléképülethez, melyek fizikai közelsége is tálcán kínálja a hozzájuk való egységes viszonyulást, és felveti a kérdést, milyen is az a tér, melynek ékkövei. Hiszen nem kell ahhoz akadémikusnak lenni, hogy bárki megállapíthassa: a terület, amit körülhatárolnak, nem egyszerűen az úgynevezett ingatlanfejlesztők és városi főépítészek által meghagyott űr, amelynek csinos felöltöztetése parkká avatja az előttük, köztük levő, urbanisztikai szempontból nyilvános területet. Szándékosan nem írtam közteret, mert az lehet akár politikai tér is, amely hivatalos események – felvonulások, politikai beszédek vagy tiltakozások helyszíne, de olyan tér is, amelyet meghagynak, hogy legyen helye az alkalmi piacoknak, a sporteseményeknek, mulatságoknak. A tér, amelyről szó van, ezek közül egyik sem, legalábbis a szó klasszikus értelmében, legközelebb talán ahhoz áll, ahova gyakran kutyát sétáltatni, délben szendvicset enni, este szerelmi partnert keresni járunk, bár ez sem az a kalap, amely teljes mértékben rá illik arra a térre, melynek tulajdonképpen még neve sincs. Két oldalról, két utca, az Erzsébet királyné (Primăriei) és az I. Ferenc József (Enescu), a városháza homlokzatával szemben pedig a főtér teljes átmenő, benzingőzös, büdös, zajos közúti forgalma zárja közre.
S bár a politika mindegyre ki akarta sajátítani magának – ma ezen a téren áll a latinitás jelképe, de előtte ugyanott állott Sztálin egész alakos szobra is, hogy az egykori május elsejei és augusztus 23-i felvonulások dísztribünjeiről ne is beszéljünk – a kis parknak helyet adó közterület mindmáig nem az őt bitorló hatalmasságok térfoglaló, dicstelen próbálkozásait nyögi, hanem az őt közrezáró két ikonikus épület időtlen dicsőségében fürdik.
Csak azt nem értettem soha, hogy egy európai hírű Városháza homlokzatát miért kell időről időre néhány oda nem illő, magasra nőtt fenyőfa dús lombozata mögé eldugni?
Tessék egy röpke pillanatra belegondolni: milyen lenne, a példának okáért, a velencei Szent Márk tér az összképét szétkarcoló pálma meg szentjánoskenyérfákkal a Dózsepalota előtt? Vagy, hogyan mutatna a vatikáni Szent Péter tér, ha a pápa holmi vadolaj, esetleg mandulafák lombkoronái mögül hajolna ki a hívek sokaságához urbi et orbi áldást osztani? Vagy milyen lenne az igazán éjjel varázslatos Times Square New Yorkban, ha néhány mamutfenyő lombja lógna bele a Midnight Moment felemelő pillanataiba?
De ne álmodjunk ilyen nagyot (bár miért ne?), mert szűkebb pátriánkban is megkérdezhetjük, milyen lenne a nagyszebeni főtér, ha néhány Toldi Miklós termetű fenyő tűlevelű lombkoronája mögé rejtené a neobarokk stílusban épült Bruckenthal-palotát, vagy a reneszánsz homlokzatú Haller-házat? És miként nézne ki Brassóban a Táncsics tér (ma Piața Sfatului), melynek arculatát a régi városháza helyett, az épületet takaró fenyőfák uralnák?
Nos, ezek után pedig tessék elképzelni azt is, hogy miként nézne ki Marosvásárhely főterén az a kis park, ha arculatát teljes pompájában csak a városháza homlokzata uralná, és jól láthatóvá válna a homlokzatok külső burkolataiban, díszítőelemeiben az építészek által terjeszteni kívánt magyaros-szecessziós stílus (keverve némi historizáló megoldásokkal).
Mily csodálatos lenne, ha szabadon „lélegezhetne‟ a lábazati rész gránit kváderekkel (ciklopsz falazattal) borított része fölötti vörös téglaborítás, meg a középrizalit íves oromzata, melyben színes, mázas, Zsolnay-terrakottából kialakítva, egykor a város címere állt, az oldalhomlokzat bejárata felett pedig az erdélyi címer. (Mindkettőt eltávolították.) Ha nincsenek akkora fenyők, messziről is jól láthatóak lennének a pasztellszínű falak háromszögű orommezői, melyek szintén Zsolnay kerámiából készültek, és élénk sötétzöld és vörös színű virágcsokrok töltik ki. Továbbá a fák takarásából előlépnének az első és második emeleti ablakok keretei is, és a közöttük futó négyzetes mezőkből álló Róth Miksa műhelyében készült fríz, melyet apró csillogó üvegmozaik-szemekből és nagyobb, tojásdad üvegkavicsokból kirakott motívumok díszítenek.
De nem sorolom, mi minden válna még láthatóvá, ha a homlokzat elől eltűnnének az ott fölöslegesen ácsorgó fenyők, mert minden valamire való útikalauzban megtalálható a részletes leírás.
Inkább felemlegetem azt, hogy manapság sok szó esik az élményváros koncepciójáról, melynek lényege, hogy a modern jóléti társadalmakban az egyének cselekvését az élményracionalitás, azaz a jó élményt ígérő javak és szolgáltatások megszerzésére irányuló törekvés határozza meg, építészete pedig a testi térélményt, az érzelmi kapcsolódást, a reflexiót és a társadalomalakító cselekvést ötvözve nyújt emlékezetes élményt, s ily módon a város márkáját mintegy bevési a látogató fejébe.
Marosvásárhelyen ilyen „város márka‟ a Kultúrpalota mellett a Városháza is, melyek együtt nemcsak a szecesszió kiemelkedő műemléképületei, hanem a város magyar identitásának legfontosabb jelképei is. És akkor miért rejtjük őket évtizedek óta fenyőfák lombjai mögé egy olyan városban, ahol a szimbolikus térfoglalás évtizedek óta folyamatos versengést idéz elő a helyi magyar és román etnikum között?
Tessék hát kiszabadítani a város eme reprezentatív épületének homlokzatát, néhány oda nem illő, nagyra nőtt fenyő, nem jó ügyet szolgáló takarásából, hogy a régi Városháza teljes pompájában hirdethesse a szecesszió szemet gyönyörködtető építészeti szépsége mellett a város magyar identitását. Mert erre is szükségünk van. Még pontosabban, most van igazán szükségünk a magyar identitás felmutatására. Mindezt nem szürke térkövezéssel, hanem esetleg a zöld övezet megtartásával, ám a magas fák törpe cserjékre való cseréjével.
És ezért bízom abban, hogy egyszer eljön az ideje annak is, amikor a Kultúrpalota megszabadul majd az oldalához rosszhiszemű rútítással hozzácsapott szocreál förtelmességtől, ami lakóháznak neveztetik, és aminek annyi köze van a kultúrához, mint kálomista embernek a szűz Máriához. Vagy a hibernálásnak a bérbefagyasztáshoz.
De komolyra fordítva vissza a szót, ugyan meddig engedjük még meg, hogy a magyar identitásunkat az etnikai többség befalazza, eltakarja, rútítással megcsonkítsa, és ezt még csak szóvá se tesszük! A kérdés csöppet sem költői, és címzettjei is vannak: magyar polgármester, magyar megyei tanácselnök, mikorra várható (ha egyáltalán várható) a magyar identitás eme két jeles épületének fel-, ki- és megszabadítása a fojtogató közöny meg érdektelenség, nagyon is valós, lombjai, falai közül? Azért, hogy az építtető nagyszerű elődökhöz, a mában is, méltó legyen eme párját ritkító építészeti ékkövek időtlen ragyogása.
Szucher Ervin
Bölöni Domokos
