Nincs március 20. tizenkilencedike nélkül!

A barátság és a megbékélés napjává nyilváníttatná március 20-át a marosvásárhelyi média és közélet egyik érdekes figurája. Ennél keresztényibb és nemesebb gondolat talán nem is születhetett egy vegyes házasságból származó, de magát románnak valló ember lelkében, amellyel harminchárom évvel a város fekete márciusa után valaki kimondja, hogy itt az ideje elásni a csatabárdot, félretenni a kétségeket, leszámolni az előítéletekkel, és őszinte baráti jobbot nyújtani. Annál is inkább, mivel a bő három évtized alatt nagyjából kihaltak, vagy legalábbis vakvágányra kerültek azok, akik 1990 elejétől érdekből vagy zsigerből, de mindenképpen szorgalmasan és hatásosan vitték tovább a kilőtt diktátor és az általa megerősített nacionálkommunista rendszer szellemét, elővették a mindössze advent végétől újévig pihentetett magyar kártyát, szították a gyűlöletet és mérgezték az egyszerű emberek rossznak semmiként nem mondható viszonyát. Eközben a Szekuritáté boszorkánykonyhájában gondosan készítették elő és főzték ki azt a pogromot, amelyet március 19-én és 20-án majdhogynem sikeresen fel is tálaltak. A város és környéke fejlődéséhez, a jólét és a kellemes hangulat megteremtéséhez valóban elengedhetetlen a román–magyar megbékélés és barátság, vagy legalábbis alsó hangon, egymás elfogadása és kölcsönös tisztelete. Meggyőződésem, hogy ezt minden épeszű és jó szándékú marosvásárhelyi így gondolja, magam sem kételkedek a javaslattal előrukkoló őszinteségében. Mégis engedtessék meg, hogy mindezt némi fenntartással fogadjam. Mert miféle megbékélésről lehet beszélni, mindaddig, amíg a Ceauşescuk, Cionteák, Judeák, Vadimok elszaporodott, sokkal vérmesebb és alattomosabb utódai mindmáig ádáz harcot vívnak anyanyelv-használatunk, tulajdonjogunk, iskoláink, neveink és történelmi örökségünk ellen? Kivel barátkozzunk azok közül, akiknek egy futballmeccs attól válik izgalmasabbá, hogy torkaszakadtukból, veszett állatokként büntetlenül üvölthetik szemünkbe kedvenc magyarellenes rigmusaikat? Hogyan békülhetünk ki (vagy meg) olyan emberekkel, akik identitásunkat és szülőföldünket kérdőjelezik meg, amikor egy bizonyos nemlétező, kisbetűvel írt, idézőjeles Székelyföldet emlegetnek? Miként lehetünk egymásnak egyenrangú partnerei mindaddig, míg a hazai igazságszolgáltatás csak kisebbségieket tesz felelősé a harminchárom esztendővel ezelőtt történtek miatt? Azokkal kellene kezet fognunk, akik – az engedékenység jegyében – azt próbálják elhitetni, hogy az 1990-es véres események kirobbantásáért egyformán felelősek vagyunk? Mert magyar feliratot, anyanyelvű oktatást, Bolyai iskolát és egyetemet, egyenlő képviseletet kértünk. Meg egyáltalán: hogyan ölelkezzünk össze azokkal, akik úgy beszélnek március 20-ról, mintha azelőtt 19. nem is létezett volna? Az a nap, amikor magyar ember még csak légycsapót sem vett kezébe, nemhogy követ, capinát, vasvillát, Molotov-koktélt ragadott volna! Az a nap, amelyért a valós szabadságra vágyó Sütő András a szeme világával fizetett. Az a nap, amikor többezer vásárhelyi fiatal döntött a vándorbot ragadása mellett. Az a nap, amikor a történelem és a magyar–román viszony kerekébe nem porszem, nem homokszem, hanem jókora mennyiségű szórt kavics került. Az, amely szíveket képes hasogatni.