Nem védőszentet választunk!

Rossz oldalon álló nemzettársaink – hogy ne mondjam: árulóink – mindig voltak, vannak és lesznek. Olyanok, akik húsz krajcárért vagy sepénzért, érdekből vagy számításból, netán meggyőződésből, megbocsáthatóbb esetben tudatlanságból anyjukat, apjukat eladták volna. Ez lett volna a kisebbik baj, azonban ők nem érték be ennyivel: nemzetünket árulták. A rendszerváltás után már-már hajlamosak voltunk azt hinni, hogy a mozgalmár Vasile Lucák, a kulákgyilkoló Tothok és Lőthék, a Macskási Pál féle vérbírók, a szolgalelkű Hajdu Victorok és Furó Iuliúk a föld és azzal együtt a történelem süllyesztőjébe kerülésével megszabadultunk az összes gerinctelen példányunktól. Nem igaz, hogy helyenként, főként egy-egy tulipános ládából nem dugta ki a fejét egy-két csirkefogó vagy haszonleső, de egyikük sem konkurálhatta a nacionál-kommunista rendszer által kitermelt díszpéldányokat.

Csakhogy a fél éve húzódó elnökválasztásokkal egy időben a sötét oldal újabb, 2.0-ás generációja lepte el a politikai játékteret. Van, aki csak egyszerűen RMDSZ-elleni zsigerből egyből arra ébredt, hogy neki Georgescura kell nyomnia a pecsétet, majd másnap úgy feküdt, hogy ha nincs ló, a szamár is megteszi, s átnyergelt Simionra. Olyant is ismerek, aki a tavalyi helyhatóságin még a szövetség zöld plakátjáról mosolygott a magyar szavazókra, ám miután politikai pályája annak kezdete előtt véget ért, átigazolt nemzetünk aranyos kis „barátaihoz”. Más meg halál komolyan hiszi és vallja, hogy az őseink úzvölgyi sírjain állati ösztönnel tapicskoló, szülőföldünkről kiutáló zászlólengető futballhuligán hétfőn egy csokor virág kíséretében letérdel nagyapáink hantjánál, hamut szór a fejére és nyilvánosan bocsánatot kér mindazon galádságokért, amit ő maga és vérszomjas bandája elkövetett – a temetőben, a futballpályák lelátóján, a parlamentben. Miközben szárnysegédei, a majdani Georgescu-kabinet miniszterei, Dan Tănasă napos-holdas lobogókat fog kitűzni minden székely falu községházára, Becali a Nélküledet zengi torkaszakadtából a szentgyörgyi arénában, Şoşoacă meg a magyar nyelv hivatalosításáért kezdeményez törvénytervezetet.

Erdélyi magyar emberként azzal érvelni, hogy George Simion Orbán Viktor romániai hasonmása, hisz képes a brüsszeli neomarxisták asztalára csapni, berekesztené a szomszédunkban dúló háborút és hadat üzenne a korrupciónak, olyan, mintha a gázkamrába terelt zsidók azért rajongtak volna Hitlerért, mert akkor és ott egy véleményen voltak: a Zyklon–B ártalmas az egészségre.

Tagadhatatlan, Simion ellenfele, Nicuşor Dan sem a Tiszteletbeli Székely cím várományosa. Azt is tudni róla, hogy az olvasztó tégelyek híve, eső után meg nem mindössze a napsütésnek örül, hanem szivárvány alatt is szívesen átsétálna. A politikában időpazarlás az ideális jelöltet keresni. Különösképpen a mindent eldöntő második fordulóban, amikorra az esetleges kedvencek kirostálódtak. Az idősebbek és a középkorúak még jól emlékeznek: az erdélyi magyarság 2000-ben is nehéz választás előtt állt. A második fordulóra a román testvéreink két, gyomrunk számára majdhogynem azonos mértékben emészthetetlen jelöltet tálaltak fel. A kriptokommunista Ion Iliescu és az idegengyűlölő Corneliu Vadim Tudor közül kellett választanunk. Előbbi neve a forradalomnak becézett államcsíny, a bányászjárások és a számunkra legfájdalmasabbnak bizonyuló esemény, Marosvásárhely fekete márciusának a hangszereléséhez kötődött. Fasisztoid megnyilvánulásaival az utóbbi a nemzetünk folytonos gyalázásával tűnt ki. A romániai magyarság abban a helyzetben is józanul döntött: bár némi undorral, mégiscsak az öreg komcsira nyomta a bélgyezőt.

Ezúttal is a lehető legpragmatikusabban, a kisebbik rosszra kell voksolni. A távolmaradás nem megoldás, hanem az ellenfélnek nyújtott segítség. Vasárnap nem a nagy Őt, nem pápát és nem védőszentet választunk. Hanem azt, akiről úgy véljük, kevésbé árthat nekünk.