Mi hiányzik a faluból?

6. Legelőtakarítás

Egy jól gazdálkodó faluközösség szépen és praktikusan beosztotta saját határát, volt benne marhalegelő (szarvasmarhák számára), juhlegelő, patak és szántóföld, kaszáló és erdő. Vigyáztak is – mint jó gazdák – ezeknek jó rendbetartására, így évtizedeken át jól működött a közösségi élet.

A mi falunkban a lankásabb legelőn legeltek Szent György napjától Szent Mihály napjáig a szarvasmarhák, s a falu alsó felén lévő meredekebb legelő maradt a juhok számára, amit a juhos gazdák tartottak rendben. Ez a rendtartás egy érdekes, hagyományos tél-tavasz idejére esett egy-két napos tevékenységet jelentett. Amikor már elment a hó (mert régebbi években ez is volt), azok a családok, akiknek juhaik voltak, ki kellett takarítsák a legelőt, hogy Szent György napjától Mikulásig a juhok gyapját ne tépjék le a tövises bokrok. Így egy kora tavaszi nap a falu egy része felkerekedett, különböző szerszámokkal felszerelve (fejsze, vasvilla, gereblye), és az asszonyok kezükben kosárral vagy tarisznyával elindultak a rét és erdő közötti legelő felé. Kosárban és tarisznyában házikenyér volt, szalonna, hagyma, túró és szilvapálinka. Mai fiatalok el sem hiszik, ezeknek mindenike alapélelmiszernek számított egy egészséges falusi közmunkában.   

A férfiak fejszével kivágták a szúrós bokrokat, bozótot, az asszonyok pedig vasvillával összegyűjtötték a legelő szélének egy-egy pontján, ahol aztán késő őszig ott száradva, távolról nagy fekete pontoknak látszottak. Gyermekként nem egyszer medvét, szarvast, sőt még oroszlánt is képzeltünk bele, s ijesztettük egymást gombaszedéskor. Már nem emlékszem, kik és mikor gyújtották meg ezeket a töviscsomókat, de tél érkeztekor már nyomuk sem látszott, csak egy szép, nagy összefüggő legelő volt az erdő alatt.

Ma már egyetlen család sem tart négy-öt darab juhot, mint gyermekkorunkban, s így az sincs, aki a legelőt szépen tisztán tartsa.

Ezek a legelők hozzátartoztak gyermekkorunk személyes életéhez, az akkori falu világához. Az Ógát alatti juhlegelőről szedtük a mára már eltűnt árvalányhajat. Ez a fehér virágú vékony fűszál csokorba szedve díszítette a pókai legények fekete kalapját, s valóban nagyon szép volt, amikor templomba vagy táncba menet büszke fejtartással jelezték: voltunk a legelőn. A Nyáros nevű marhalegelőn pontosan tudtuk, hol terem a csiperkegomba, s kedves küzdelem alakult ki a közeli falurész gyermekei között, ki szedi le hamarabb az év nagy részében fehérlő gombát.