vasarhely.maTanítványainkkal és a sportolókkal bejártuk az országot, de külföldi utazásra nem is gondolhattunk. A pedagógusokat rendszeresen kihúzták az utazási iroda (ONT) listáiról.
1967-ben feliratoztunk az ONT-nél egy társasutazásra; Marosvásárhely–Belgrád–Szófia–Bukarest–MArosvásárhely útvonalon.
Szerencsére indulás előtt egy nappal bementünk Vásárhelyre, ugyanis aznap keresett otthon a községi milicista egy civilruhással, mondták az irodában, hogy nem engedhetnek el.
Ez a nyolcnapos utazás nyitotta egy kicsit tágabbra előttünk a világot. Tito Jugoszláviája egyenesen meseországnak tűnt. Hihetetlen gazdaság, jólét, autók, csillogó kirakatok. (Nálunk, Iszlóban még villany sem volt.) Autóbusszal körsétát tettünk Belgrádban, magyar idegenvezető mutogatta meg a nevezetességeket. Felvittek a várba is, ahol a régi magyar dicsőségről mesélt. Az 1456-os nagy csata emlékeit, Hunyadi János világraszóló győzelmét hirdetik a várfalak.
Megjegyzem, útitársaink zöme a városbemutató kocsikázásra nem jött el, nem világot látni indultak, hanem Ana Aslan akkor elhíresült Gerovital-tablettájával kereskedni. Belgrád központi parkjában hirtelen összetákolt kis standjaikon árulták a Gerovitált tartalmazó termékeket, krémet, sampont, öregedés elleni tablettákat, hajhullásgátló folyadékokat.
Mi az idegenvezetős séta után gyalogosan kószáltunk déltől estig Belgrád belvárosában. Pénzünk nem sok volt, a lej a kutyának sem kellett, néhány dollárunkat váltottuk be feketén, vigyázva, nehogy megneszelje a szolgálatos felügyelőnk, hogy valutát dugdosunk. Nem tudtunk betelni a gazdagság látványával. Ne felejtsük el, 1967-et írtunk, Jugoszlávia félkapitalista állam, nemrég még véres bárddal a kezében riogatott minket Tito a plakátokról. Dúlt a hidegháború. Nis felé utazva számos kisebb településen is megálltunk, megcsodáltuk a kertekben, gyümölcsösökben dolgozó magángazdákat olyan kisgépekkel, amilyenek nálunk még most sincsenek.
Nistől Szófiáig autósztrádán száguldott az autóbusz velünk. Ez is külön élmény volt, mert Romániában akkor még nem volt autósztráda. Hihetetlen rövid idő alatt értünk a bolgár fővárosba, mintha Vásárhelyről Kolozsvárra utaztunk volna.
A Balkan Turistban, a központi nagyszállóban kaptunk szobákat. Belgrád után egészen nyugodt, majdnem autómentes főváros fogadott. Orosz nyelvtudásunkkal meglehetősen jól érvényesültünk. Ferike, a férjem, egyszeriben a csoport vezetőjévé lépett elő. Ő bonyolította a beszélgetéseket a szálloda alkalmazottjaival, pincérekkel. Már az első vacsorán megviccelte a társaságot, mert a pincérek a sajttal dúsított zöldségsalátát előre felrakták az asztalokra. Tanácstalanok voltunk, hogy ez előétel-e, vagy még várjunk az evéssel. Ferike megkérdezte a pincért, aki tán igent intett fejével, de mondta, hogy ez a savanyúság. Ferike biztatására jó étvággyal elfogyasztottuk, aztán a zsiványpecsenyét savanyúság nélkül ettük meg. Mindannyian derültünk, amikor rájöttünk a turpisságra. A pincérek is mosolyogtak tájékozatlanságunkon.
Másnap este búcsúvacsora a Balkan Turist vendéglőjében. Nem közös asztalnál foglaltunk helyet, hanem négyesével ültünk a román zászlókkal díszített asztaloknál. Éljen a román–bolgár barátság! De a béketábor bástyáját, a nagy Szovjetúniót sem felejtették ki a beszédekből. Felhangzott a mikrofonból:
„A béketábor legyőzhetetlen/ a béke útja biztos út”.
Ferikének csömöre volt a politikától, kapva kapott az alkalmon, amikor szóltam neki, hogy a szomszéd asztalnál ülő „török basa” erősen néz. Na végre, valami jó kis bulit lehet csinálni!
Fixírozzad! mondja. Hátha leesik valami.
Egyszer csak az asztalához invitál a bolgár hasas pasas.
Na, most mi legyen!
Menj csak, de engem majd hívj oda tolmácsnak. Megyek.
Tolko on gávárit pá russzki, mutatok Ferikére.
Hárásó. Jól van, mondja, Odahívom a drágámat. Világért sem árulnánk el, hogy házasok vagyunk. Finom italokat rendelt nekünk. Így megkóstolhattuk a rózsa illatú bolgár likőrt, s a becherovkához hasonló, gyógynövényekkel ízesített italt. Pénzérméket is szedett elő, mutatta az akkor nagyon erős léva részeit, sőt többszöröseit is. Mikor megtudta, hogy magyar vagyok, mondta, hogy tegyem el a pénzt.
Mázsárská zsenscsiná! Áh!, cuppantott nagyokat az egybeterelt öt ujja hegyére. Mondom a páromnak, ne játsszunk a tűzzel, mert ezek után kérni fog, hogy sétáljak vele fel a piros plüssös lépcsőkön a szállodába. Ne félj, nem hagylak! Mire felálltunk az asztaltól, már kész is volt a tervünk: mielőtt elindulnánk fel a lépcsőkön, bemegyek a WC-be, onnan elszöktet Ferike. Ezt sikeresen végrehajtotta. Ölébe kapva menekült velem ki a vendéglőből.
Csősz Irma tanítónő (1936), Disznajó
Ábrám Zoltán
Bölöni Domokos
