Ábrám ZoltánÉdesapám, Ábrám Sámuel nyugdíjas református lelkész életének 93. évében eltávozott közülünk. A szilágysági Szilágylompérton született, gyermekkorát az érmelléki Érendréden töltötte, Szatmárnémetiben érettségizett, majd Kolozsváron végezte a teológiát. Azon kevés lelkészek közzé tartozott, aki nyugdíjazásáig, közel félévszázados lelkészi pályafutása alatt csupán két gyülekezetben szolgált, Szinérváralján, Máramaros megyében és Szatmárnémetiben.
Mégis, mi a kapcsolódása a Székelyfölddel, hogy egy marosvásárhelyi honlapra írom ezen sorokat? Talán azért, mert édesapja által a Székely-Mezőségről, Mezőfeléből származott. Id. Ábrám Sámuel mezőgazdasági iskolát végzett Csíkszeredában a két világháború között, a későbbiekben földbirtokosok gazdatisztje volt, a kommunista időben kulák, aztán ártatlanul börtönviselt, végül a párttal való együttműködést megtagadva magángazdálkodó. Az érendrédi csoport ártatlanul meghurcolt politikai elítéltjeként családja elsőként rehabilitálta Romániában 1997-ben a sok évi börtönre ítélt társaival együtt. Érendréden emléktáblát avattunk, Mezőfelében pelikán-szobrot, amely egyszerre jelképezi a (református) valláshoz való ragaszkodást és a Duna-delta leghírhedtebb munkatáborát, Peripravát.
E sorokat mégis azért írom, mert édesapám távozásával „lezárult egy korszak” Szatmárnémetiben. Mert kevesen élnek már azon paptársai közül, akik a kommunista diktatúra egyre fokozottabb szorításában nehéz, de áldásos szolgálatot végeztek híveik, egyházuk, közösségük, magyarságuk javára. És ez a korszak már lezárult, vagy előbb-utóbb lezárul Székelyudvarhelyen is, Kolozsváron is, Marosvásárhelyen is. Márpedig e korszak jellemzői hasonlóak voltak Szatmárnémetiben és Marosvásárhelyen egyaránt. Akkoriban Németi templomát is, a Vártemplomot is kitöltötték a konfirmandusok. Akkoriban Csiha Kálmán még hétköznapi prédikációit is zsúfolásig telt istenházában tartotta. Németiben pedig előfordult, hogy a papja egymás után nyolc párt adott össze, vagy nyolc gyermeket keresztelt meg. Szóval, egy korszak lezárult, az emlékezete él csupán.
Ábrám Sámuel segédlelkészi kinevezését Szinérváraljára kapta, Sárközi Lajos mellé, akit idős korára egyházpolitikai okokból a Szatmár-Németi Református Gyülekezetből ide helyeztek át. Sárközi Lajos nyugdíjazását követően (1958) parókus lelkésszé választotta a gyülekezet. Akkoriban évtizedekig a szekuritáté, az állambiztonság fokozott megfigyelése tudatában, netán velük közreműködve végezték szolgálataikat a papok.
A kommunista időben nem léteztek budapesti kormánytámogatások, de létezett folyamatos ellenőrzést végző vallásügyi inspektor, többnyire kollaboráns felettesek, sőt időnként informátor papkollégák és hívek is. Mégis, józan ésszel és kitartó hivatástudattal akkoriban is oly sok mindent meg lehetett valósítani, nyilvánvalóan a lehetőségek függvényében. Ábrám Sámuel az első szolgálati helyén töltött negyedszázad alatt templomot tataroztatott, énekkart működtetett, felkarolta az ifjúsági és nőszövetségi tevékenységeket, rendszeresen végezte a családlátogatást, folyamatosan táplálta a település szülöttének, Erdősi Sylvester Jánosnak az emlékét (megemlékező írások és ünnepségek, bejárati faragott kapu).
Társadalmi igazságtételnek tekinthető, hogy 1981-ben Ábrám Sámuelt Szatmár-Németi gyülekezete egyhangúlag megválasztotta a megüresedett lelkészi állásba. Az itt végzett pontosan 24 esztendei szolgálata során megújíttatta a németi templomot, a parókiát, a temetőőri lakást. Elsők között Erdélyben és Partiumban új templomot építtetett (Szigetlanka), amelynek felszentelésére 1996-ban a III. Magyar Református Világtalálkozó keretén belül került sor. Évek múlva ravatalozót, majd nyugdíjazása előtt, 2004 őszén, Ifjúsági Központot építtetett, amely azóta is számos rendezvénynek ad otthont és szolgálja a helyi közösséget.
Krisztus szolgájaként, Jézus szeretete jegyében Ábrám Sámuel nehéz időkben páratlan munkabírással nagy és szépségében már vissza nem térő szolgálatot végzett, végezhetett. Szinte hihetetlen, hogy mindezt a nyolcvanas években, a diktatúra legnagyobb nyomása közepette, amikor a nagyváradi püspök, a hírhedt Papp László még azt sem engedélyezte, hogy Szatmárnémeti városában három református templomra három gyülekezet jusson a meglevő kettő helyett. (Eközben Marosvásárhelyen újabb és újabb önálló gyülekezet jelent meg). Még leírni is hihetetlen, hogy Ábrám Sámuel milyen gazdag és szerteágazó gyülekezeti életet irányított, hívek ezreinek szolgáltatta ki a sákramentumokat. A nyolcvanas években a hivatalosan mintegy nyolcezer lelket számláló Szatmár-Németi gyülekezetében évente a konfirmandusok száma 120-130 körüli (maximálisan 180) volt, továbbá évente akár 160-170 keresztelő, 100 körüli esketés és 130-140 temetés volt. Egyik évben összesen 650 palástos szolgálatot végzett!
Esperese halálát követően (1987) fél éven át egyetlen főpapja volt egész Szatmárnémeti mintegy huszonhétezer lelket kitevő reformátusságának (!), hívőknek és nem hívőknek. Beszolgáló papja volt a Láncos templomnak és a Külteleknek is. A neki szánt szolgálatot elvégezte segédlelkészei segítségével, de többszöri felkérés után is visszautasította az esperesi tisztséget. Nem földi hatalmat szolgált (ki), hanem égi hatalmat, egyik kedves igéje szellemében: „Ha embereknek igyekezném tetszeni, Krisztus szolgája nem volnék.” (Galata 1:10/b).
Nehéz időkben is egyenes gerinccel és tiszta lelkiismerettel szolgálta népét és híveit, a közösség ügyét. Olyan időkben, amikor mások „egy tál lencséért” elárulták embertársaikat. A sors iróniája, hogy németi szószékén őt követő utóda, közel három mandátumon át esperese, Sipos Miklós tiszteletes a besúgója volt. Ráadásul informátori tevékenységéért 400 lejes elismervénnyel jutalmazták. (Molnár János: Szigorúan ellenőrzött evangélium, Partium Kiadó, 2009 és Kriterion Könyvkiadó, 2014). Amikor mindez kiderült, az őt mindaddig támogató püspöke, paptársai és sokak megrökönyödésére, Sipos Miklós azzal védekezett, hogy ő éppen ennek a személyes tehernek a tudatában vezeklésképpen igyekezett a későbbiekben a lehető legnagyobb lelkiismeretességgel végezni közegyházi szolgálatát!
Sajnos Sipos Miklósról az is kiderült, hogy még papi besúgói múltja előtt, nagykolcsi (Szatmár megye) ifjúként, mint a hetvenes években sikeresen működő irodalmi kör tagja, társairól és a csoport vezetőjéről is jelentett, aki így reagált, amikor mindezt megtudta: „Nagyobb tragédia volt számomra, mint amikor behívják az embert a szekura, és jól megverik. Az enyéim árultak el.” Sipos Miklóst 2020-ban nagy csinnadrattával búcsúztatták nyugdíjba vonulása alkalmából, korábban Pro Ecclesia-díjban és Ezüstfenyő-díjban részesült. Szóval, nemcsak Papp Lászlók voltak, meg Hajdú Győzők, hanem Sipos Miklósok is.
Mindezeket mindannyiunk okulására, egyúttal édesapám iránti tiszteletből írtam le. Egész életében bántotta, öregkorát megkeserítette, hogy a bűnök bocsánatát hirdető bűnös szolgatárs képtelen volt tőle bocsánatot kérni. A szószékről bűnbocsánatra felszólítani azonban annál gyakrabban. Meg kell jegyeznem továbbá, mert e képmutató és hamis világban a sok hazugság mellett némi igazságról is szólnunk kell, hogy a gyászoló családnak részvétet nyilvánítani is képtelen volt az elhunyt egykori informátor segédlelkésze, később szinte baráti kapcsolatba került esperese, papi székére pályázó (!) szolgatársa. A bűnbocsánat kérdését ilyen és korábban hasonló tettekkel megszentségtelenítő „farizeus pap”.
Nagytiszteletű Ábrám Sámuel lelkiismeretes munkássága, egyházszolgálata és emberszeretete, becsületessége sokak számára példamutató. Partium és Erdély reformátussága, magyarsága büszke lehet mindarra, amit és ahogyan megvalósított. Tiszta lelkiismerettel, hitelesen, Isten dicsőségét szolgálva. „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam.” (János 14:6)
Bölöni Domokos
Szucher Ervin
